Kneszl Beáta: Carmen című könyvével, pár évvel ezelőtt találkoztam először, végül idén márciusban megrendeltem és hamar ki is olvastam. Vegyes érzelmekkel kezdtem neki, ennek egyik fő oka az volt, hogy eléggé változatos, sőt inkább szélsőséges véleményekkel találtam szembe magam a művel kapcsolatban.

Egy picit sem bánom azt, hogy megismertem ezt a történetet – ahogy ismerem magam nem is hagytam volna annyiban, s előbb-utóbb elolvastam volna. Mert érdekel ez a téma, kíváncsi voltam a Borderline-szindrómára, meglétére egy reális szempáron keresztül. Ez az alkotás pedig tökéletesen megteremtette azt az alapot, s bár nem teljesen olyan formában sikerült megismerkednem ezzel az állapottal, mint szerettem volna, vagy mint gondoltam. Ettől függetlenül úgy vélem, hogy lendületes, humoros és szókimondó olvasmány!

Ez a mű magáról az írónőről szól, talán pont a betegség feldolgozása érdekében írta meg, vagy csak példát akart mutatni és segíteni akart másokon. Mindenesetre mindig pozitív példa számomra, ha valaki a saját történetét tárja az olvasók elé, ezzel beismerve a saját problémáit. Ez csak egy lökés számunkra, mert ha valaki más elviseli a terheit és túl van rajta, akkor nekünk is sikerülni fog!

A történetben Carmen fokozatosan elhatárolódott mindenkitől - a szüleitől, a barátaitól. Szinte senkije sem maradt. Véleményem szerint ekkor döntötte el azt, hogy bevonul a pszichiátriára és segítséget kér. A nőnek nincs állandó munkája, miután a családjának az élete lefelé kezdett süllyedni – a felső rétegből lezuhantak. S talán ez a változás hozta elő belőle azt a vad én-t, aki folyton - szinte önkívületi állapotban - veszekszik és ordítozik másokkal.

A pszichiátrián hamar feloldódik, több új barátra is szert tesz, valamint régiekkel is találkozik. A pszichiáterének a kisugárzása akkora hatással van a nőre, hogy bízni kezd benne és fokozatosan elmeséli a múltjának fontos, olykor elszomorító állomásait. Próbálja elmondani az orvosnak, a régi érzelmeket, valamint megemlíti a mostanit is.

Hamar rá kell döbbennie arra, hogy valami nem stimmel vele, máshogy látja a dolgokat, mint kellene. Römmer doktornak köszönhetően felnyílik a szeme, s emiatt egyre több időt tölt az orvosával. Barátjának fogadja, ám végül úgy érzi, mintha gyengédebb érzelmeket táplálna iránta.

(..) nem akarok úgy élni, mint azok az emberek, akik a társadalmi vagy egyéb elvárások miatt belekényszerülnek egy lehetetlen helyzetbe, és olyan életet élnek, amilyen életet elvárnak tőlük. Szerepet játszva, előre meghatározott sémákba illeszkedve. Mert tudom, hogy szorítja őket is a keret, és fáj a lelkük.

Hiszen mintha az orvos arra utalna, hogy ne legyen a jelenlegi barátjával, mert lelkileg csak fájdalmat okoz neki és jobbat érdemel nála. Mintha próbálná érzékeltetni felé, hogy érez valamit ő is a nő iránt – de ez lehetetlen! Vonzódás az orvos és a páciens között? Elgondolkodtató!

De mi történik akkor, ha bekerül a képbe valaki más, akinek szintén segítségre van szüksége - s Carmen, Römmer doktora segít is neki? Katasztrófa! Ez az a pont, ahol felrobban és megtörik a nőben valami, aminek hatására megpróbálja bebizonyítani a saját igazát önmagának és másoknak is – ami akár valóban meg is történhet.

A könyvben nemcsak a Borderline-szindróma kap jelentős szerepet, hanem egy barátság is. Az írónőnek hála megismerhettünk egy valós barátságot, ami túl evezz mindenen és a legképtelen dolgokat is átvészeli.

Azt hiszem nekem az tetszett a legjobban benne, hogy őszintének éreztem. Még, ha néha nyers megfogalmazással és megdöbbentő fordulatokkal is találtam szembe magam. Pont erre volt szükségem, szerintem ezzel a stílussal és elánnal sikerült elérnie azt a hatást, amit el kellett, ezzel a művel.

Meg akartam ismerni Kneszl Beáta Carmen könyvét, mert maga a borító is azt közvetítette felém, hogy egy befolyásos, elragadó történetet fogok kapni. A fájdalmas igazságot bújtatta köntösbe, s mutatta meg nekünk!

Ha kötekedni akarnék, akkor azt mondanám, hogy néhol túl húzottnak éreztem a történetet. Azt éreztem, hogy túl részletes volt – ráadásul felesleges részlet. Valamint talán kicsit többet is meg tudhattuk volna erről az állapotról. Mert ez az alkotás csak egy darabot mutat meg, bepillantást enged!

Engem a szenvedély visz kétségkívül, én érzelmileg labilis vagyok, én a szívem, az érzelmeim után megyek. Ez lesz a vesztem..

Ajánlom azoknak az olvasóknak, akik szeretik a saját történeteket, akik kíváncsiak egy valóságos és cenzúrázatlan sztorira!

Fülszöveg:

Mindenkinek van takargatnivalója! Neked mi?
Én nyíltan vállaltam a titkomat, és ha ez az ára annak, hogy akár egyetlen ember életét megmenthetem, akkor megérte.

Február 4-én önszántamból bevonultam a pszichiátriára. Ha nem tettem volna, akkor vagy magamban, vagy a környezetemben tettem volna kárt. Akkor még nem is sejtettem, hogy az öngyilkossági kísérletek, a tehetetlenség, az élhetetlenség, a kínzó lelki gyötrelmek miből fakadnak. A közvetlen környezetem, de még az avatott szemek is egészséges embernek tartottak.
A pszichiáterem szerint, aki a kórházban a kezelőorvosom is volt, a Borderline személyiségzavarnak nincsenek külsérelmi nyomai. Sőt az orvostudomány jelenlegi állása szerint az egyik legbonyolultabb és legkiismerhetetlenebb mentális betegség. A világon több mint 140 millió embert érint! A terápia alatt mellesleg halálosan beleszerettem a pszichiáterembe. A jelek pedig arra utaltak, hogy ő is hasonlóan érez irántam.

Kneszl Beáta Carmen regénye egy olyan humorban és fordulatokban gazdag, nyílt kitárulkozás, amelyet nem lehet szó nélkül hagyni. Irreális élethelyzetekből derül ki, hogy milyen nehéz élete van azoknak, akik ebben a betegségben szenvednek. Ezek alapján az olvasó joggal hiheti, hogy a leírtak a fantázia szüleményei. Pedig nem! A regény minden egyes szava igaz.

(Figyelem Kiadó, 2016)