Már volt szerencsém megismerni az írónőtől egy másik történetet, a Cseszd meg, Hunter!-t. Ez volt a legelső olvasmányom tőle, s azt kell mondanom, hogy már akkor láttam benne a potenciált arra, hogy valami maradandót alkosson. A mostani regénye is nagyon tetszett, így kíváncsi vagyok arra, hogy a továbbiakban milyen művekkel fogja megörvendeztetni az olvasókat, azaz minket.

Köszönöm az Álomgyár kiadónak, amiért lehetőséget adtak arra, hogy előolvashassam ezt a regényt.

Őszintén bevallom, hogy én – mint romantikus lélek –, óriási lelkesedéssel fogadtam a könyvet, mert a fülszöveg elolvasása után úgy éreztem, hogy Callie és Joel története egy lelket szaggató, érzelmekbe tipró alkotás lesz. Rengetegszer előfordult az, hogy az, amit egyes könyvek várakozása közben érzek, a végén kisebb-nagyobb csalódásba végződött – pontosan ez történt velem ebben az esetben is.

Tudjátok, vegyes érzelmekkel kezdtem bele ebbe a kötetbe. Valamiért úgy gondoltam a könyv beszerzésekor, hogy ez egy igazi, csavaros thriller lesz – talán a frappáns fülszöveg miatt -, s érzelmileg erre is rendezkedtem be az olvasás kezdetén.

Az írónő regényei közül már majdnem az összes történetet ismerem – kivéve A sötétség fogságában című művet, bár már az is a polcomon vár rám. Pont emiatt merem kijelenteni azt, hogy Anne L. Green alkotásai bombasztikusak. Minden alkalommal, ugyanazzal az erős stílussal szembesülünk, azonban a szereplők és a cselekmények változatosak. A kettő tökéletes egyveleget alkot, aminek hatására csak még többet akarok belőle.

Sokan azt hiszik ez mind bagatell dolog: félni a hidaktól, a fehér színtől, különböző tárgyaktól. De tudni kell, hogy mindez visszavezethető egy a múltban megtörtént eseményhez, ami miatt szinte bénító rettegés járja át az ember zsigereit és mozdulni sem képes.

A különböző fóbiák mindig valami borzalmas emlékhez társulnak. Sokszor olyan mélyen elnyomjuk ezeket az emlékeket, hogy az általa kialakult szorongás vagy félelem már nem is tudjuk honnan, mitől ered. Brian Freeman-nak jó elképzelése volt, hogyan lehetne ebből egy jó sztorit kihozni: manipulálni az emlékeket, megváltoztatni azokat, hogy elmúljon a rettegésünk. Őszintén: én kipróbálnám. Manapság már kevés ember tudja elmondani magáról, hogy az élete kiegyensúlyozott, nincsenek állandó bizonytalanságok a mindennapjaiban, önmagában. Ha visszakanyarodok a könyv által leírt fóbiákhoz, akkor én a sáska félelem mindenképpen kezeltetném ilyen módon. Hogy miért írom ezt le? Mert a történet által, teljesen áttudtam érezni a szereplők iszonyát.