Köszönöm az Álomgyár kiadónak, amiért lehetőséget adtak arra, hogy előolvashassam ezt a regényt.

Őszintén bevallom, hogy én – mint romantikus lélek –, óriási lelkesedéssel fogadtam a könyvet, mert a fülszöveg elolvasása után úgy éreztem, hogy Callie és Joel története egy lelket szaggató, érzelmekbe tipró alkotás lesz. Rengetegszer előfordult az, hogy az, amit egyes könyvek várakozása közben érzek, a végén kisebb-nagyobb csalódásba végződött – pontosan ez történt velem ebben az esetben is.

Senkinek sincs fogalma, hogy milyen kincse van, amíg el nem veszíti. Igen, ez egy rettenetes közhely, de azért, mert igaz.  

Nem titok, hogy az értékelésem megírása előtt annyi véleményt olvastam Holly Miller regényéről. A legtöbb helyen a már említett érzelmi mennyiséget emelték ki, belőlem még sem váltott ki komoly és jelentős érzéseket, annak ellenére, hogy én igazán szerettem volna.

A történet alapvetően tetszett, de annyira nem értettem velük egyet néhány helyzetben. Ezen felül nem tudtam átérezni a nyomatékosabb szituációkat, egyszerűen nem tudtam átadni magam a műnek.

Talán csak engem nem talált a történet olyan helyzetben, hogy hatással legyen rám.

A történet kezdetén Joel és Callie jelenjét külön utakon ismerhetjük meg. Az írónő bepillantást enged mindkettejük múltjába is, aminek hála válaszokat kaphatunk a felmerülő kérdésekre is.

A férfit látomások kísértik a hozzá közelálló személyekről, sőt néha másokról is. Gyermekkorában hamar kiderült, hogy ezek nem egyszerű álmok, hanem valódi képek a jövőről. Ez számos keserű, ugyanakkor vidám percet is okoz a férfinek, de mindenekelőtt elfogadást és akaratot igényel. Többször megakadályozott egy-egy készülő tragédiát, azonban nem lehet mindig és mindenhol ott, ahol felüti a fejét a baj.

A nő nemrég vesztette el legjobb barátnőjét, aminek következtében nem tudja magáról, hogy ki is igazából. Magányosnak és elveszettnek érzi magát, nem leli helyét a világban. Csak tengődik napról napra, bármiféle cél és motiváció nélkül.

A két szereplő Callie munkahelyén, a kávézóban ismerkedik meg, egy elég furcsa helyzetben. Mégis, talán ennek köszönhetően, maradandó és különleges az első közös pillanatuk.

Egy pillanatig habozunk, az orrunk már majdnem összeért. A vérem zúgva száguld az ereimben. A szívverésem kilowattokban mérhető. És aztán lábujjhegyre állok, hogy megcsókoljam. Ő pedig visszacsókol. 

Mindketten félnek belekezdeni egy új kapcsolatba, főleg Joel, hiszen bármikor jöhet egy álom, s elveszítheti szerelmét. Azonban hiába próbálnak távol maradni egymástól, hamar nyilvánvalóvá válik az, hogy a kettejük útjainak kereszteznie kell egymást.

Boldogok egymás mellett, elviselve a másik rigolyáit. Kiélveznek minden pillanatot, amit közösen tölthetnek, mert tudják azt, hogy mennyire megvan számlálva az idejük és semennyire sincs befolyásuk arra, hogy meddig lehetnek együtt. Azonban minden megváltozik, amikor egyik éjjel a férfi, a nővel álmodik. Joel ettől a pillanattól rettegett, mert már tudja, hogy mikor és hogyan lesz vége annak, ami kettejük között van.

Callie nem akarja tudni. Szeretné tudatlanságban élni az életet, ám ezzel Joel vállát óriási teher nyomja. Képtelen elviselni a férfi, hogy egyedül cipelje ezt a terhet. Dönteniük kell. Ez pedig mindkettejük számára fájdalommal jár.

Szeretet, erő, bátorság, küzdeni akarás. Holly Miller ezeket a témákat feszegeti ebben a műben. Bámulatosan párosítja ezeket, aminek következtében az olvasót is elgondolkodtatja.

Bennem is rengeteg kérdést fel tett. Vajon én tudni szeretném Callie helyébe? Vajon ha én lennék Joel, akkor hogyan viselném mindezt?

Majd elmúlik, mondom magamnak. Mint ahogy egy szélroham, vagy egy szökőár is elmúlik. Sokkal erősebb érzésnek tűnik, mint amilyen. Csak idő kérdése, és túl leszel rajta. 

Összességében:

A cselekményszállal nem igazán volt problémám, néhol egy kicsit laposnak éreztem, de ez hamar rendeződött a következő oldalaknak hála. Nálam tényleg inkább az érzelem kiváltás volt az, ami hiányzott. Az egészbe belegondolva valóban megindítónak és letehetetlennek tűnik, az olvasás során mégsem éreztem ezt – ez pedig számomra csalódást okozott. Nálam egy regényben pont az érzelmi oldal az, ami a legnagyobb prímet viszi, ha az nincs, akkor nem tudom beleélni magam egy műbe – s, ahogy fentebb említettem, ez sajnos megtörtént itt is.

Fülszöveg:

Mernél szeretni, ha tudnád, hogy mi lesz a kapcsolat vége?

Joel fél a jövőtől. Gyerekkora óta kísértik a szeretteit megjelenítő álmok: látomások arról, hogy mi fog történni, legyen az jó vagy rossz.

Az álmok megelőzésének egyetlen módja, hogy a szeretett lénytől távol tartja magát. Megfogadta, hogy soha többé nem lesz szerelmes.

Callie képtelen elengedni a múltat. Amióta a legjobb barátnője meghalt, elveszettnek érzi magát. Tudja, hogy sokkal ösztönösebben, sokkal felszabadultabban kellene élnie. Csak azt nem tudja, hogyan találjon vissza régi énjéhez, amely mert nagyot álmodni.

Joelnek és Callie-nek egyaránt megvan rá az oka, hogy megtanuljanak a mában élni. És noha nem kifejezetten keresik egymást, találkozásuk pillanatától mindketten érzik, hogy hatalmas fordulat következett be az életükben.

Aztán egy éjjel Joel Callie-vel álmodik, és az álomban megjelenik legnagyobb félelme.

Ekkor mindketten döntéshelyzetbe kerülnek: együtt maradnak-e annak ellenére, hogy tudják, mi lesz a sorsuk? És ha egyikük napjai menthetetlenül végesek, létezik-e olyan élet a számára, mint ami járna is neki?

Képesek befolyásolni az életük alakulását, vagy ami meg van írva számukra, azon nem lehet változtatni?

A két főszereplő, Joel és Callie által elmesélt Álmomban már szerettelek Holly Miller magával ragadó és felejthetetlen, romantikus debütregénye a szeretethez szükséges bátorságról, kiváltképp akkor, amikor úgy gondoljuk, hogy tudjuk, mi lesz a szerelem vége.

(Álomgyár, 2020)