George Szirtes: Előhívás - Anyám regénye
Bevallom, azt sem tudom, hogy hol kezdjem az értékelésemet. Rengeteg érzés ütközik bennem a mű kapcsán. Először is szeretném megköszönni a Corvina kiadónak, hogy lehetőséget adtak megismerni ezt a ritka és különleges alkotást!
Az Előhívás borítója felkeltette a figyelmemet, a külcsínnek hála, már akkor kialakult bennem egy kezdeti vélemény az olvasmány felé. Aztán, amikor elolvastam a fülszöveget, az érdeklődésem csak még inkább fokozódott. S én már ekkor elképzeltem, hogy vajon milyen elemekre fogok lelni a kötetben, és milyen tematikára építhetett a szerző.
Nos, azt hiszem, hogy részben hatalmas illúzióvesztésként éltem meg az olvasási élményt. Mert én valahogy sokkal másabbra gondoltam, s talán pont emiatt éreztem úgy, hogy kissé csalódtam George Szirtes művében. Azt szeretném leszögezni, hogy a politikai mivoltot és helyzetet sűrűn ábrázoló alkotások nem a zsánereim, így értékelésemet eme tekintetből is írtam. Ám ennek ellenére a hangsúlyt a többi pozitív elemre helyeztem.
A rombolás vad indulata volt igazán megrázó. Lehet, hogy az arcban van valami démonikus, bármelyik arcban, időnként. A tekintet, amely kinéz a képből, szemben találja magát azzal, amelyik nézi: a szembenézés legalább annyira ördögűzés mint kivégzés. Nem annyira felismerés, mint inkább félelem a felismeréstől. Vagy, ami még rosszabb, félelem a nem felismeréstől, félelem attól, hogy a kép elveszíti minden kapcsolatát a személyiséggel. Anyám talán ezt a démont támadta meg, a démont, amelyet felismert.
Fokozatosan nyerünk bepillantást abba, hogy milyen családi viszontagságok vették körül, illetve az édesanyja leépülésébe is bele láttat bennünket. Én szó szerint azt hittem, hogy anyja leépüléséről, s kettejük viszonyáról fog szólni a történet. Aztán, ahogy haladtam a művel, egyre inkább előtérbe kerültek a politikai helyzetek, aminek következtében kiábrándultnak éreztem magam az Előhívással kapcsolatban, mert szerintem túl nagy hangsúly övezte ezt. Nyilván nem azt mondom, hogy nem kellett volna megjeleníteni, de én úgy vélem, hogy a szerző túlságosan is a középpontba helyezte ezt. Sokkal inkább olvastam volna bővebben az édesanyjával való viszonyáról, az érzelmeiről vele kapcsolatban. A végén ezt hiányoltam is, mert így nem éreztem teljesnek az elbeszélést.
Maga az alapkoncepció nekem tetszett, sőt igazából a mű zsánereként, mint anyamemoár, szerintem tökéletesen megállta a helyét. Az oldalak mélységében éreztem a hiányt, a szomorúságot, ami a költő érzelmeit tükrözhette, legalábbis az én meglátásom szerint.
Kendőzetlenül tárt az olvasó elé egy emberi életet, ami megrendítő és sajnálatos végzettel ér véget.
Kitörölt arcok erdején át hatolunk egyre beljebb a múltba. Ruhadarabok hevernek az úton, gomb, sapka, cipőtalp, pénzdarab. Szellemek hadoszlopa. Csontok, tömegsírok.
George Szirtes azzal tette egyedivé ezt a művet, hogy visszafele halad az időben. S a megrázó haláltól indulva meséli el a születésig megtörtént dolgokat. Nyilván, miközben édesanyja életét ecseteli nekünk, bepillantást enged nekünk, az akkori történelembe, s ez így helyén való.
Őszintén megmondom, hogy nem igazán találkoztam még hasonló felépítésű művel, de talán az írónak pont ez volt a célja. Megalkotott egy olyan valóságos történetet, ami páratlan és sajátos jellegű.
Az értékelésemben jelen esetben negatív elemeket is kiemeltem, de ennek ellenére igyekeztem visszaadni az alkotás pozitivitását is. Úgy éreztem, hogy nem lenne a művel szemben hű, ha esélyt sem adnék a véleményem kifejezésére.
Az Előhívás azért is különleges, mert maga a történet szövege egy-egy költeménnyel lett megtűzdelve, ami szerintem csak még inkább rendhagyóvá teszi magát a szerzeményt.
Az író a saját hangján szól hozzánk, a saját élményeiből meríti az ihletet. Ezekkel a kisebb versekkel pedig, csak még inkább saját magát adja nekünk a szerző. Hiszen angol költő révén, eme darabokkal tette bele a saját valóját is.
Az udvart egyenruhás alakok
özönlötték el: Kifelé! - kiáltva.
Beestem a lakásba: ott lakott
az öreg nő, a lánya s unokája.
Üres volt. Elsuttogtam a nevük, de
nem válaszoltak, örök szégyenükre.
Felelhettek volna pedig a mély veremből,
mint súgó a súgólyukból. De nem:
három csukott szájból egy sem felelt nekem,
lementem hát, és ezzel minden eldőlt.
Sokszor úgy éreztem, hogy talán az író számára is meglepő néhány felfedezés. Mintha előtte is titkok lettek volna az édesanyjával kapcsolatban. A könyv belső borítóján az a szöveg szerepel, hogy: „néha azok maradnak számunkra a legnehezebben megismerhetők, akik a legközelebb állnak hozzánk”. Voltaképpen ez a gondolat fellelhető a műben, az oldalakban rejtve. S mindez ad egyfajta titokzatosságot az egésznek.
George Szirtes rengeteg arcot megmutatott magából, pedig igazából az Előhívás nem róla szól. Ennek ellenére az elbeszélési stílusából és a megfogalmazásából bepillantást engedett a saját gondolataiba, érzelmeibe is.
Visszafelé pergeti le édesanyja életének filmjét George Szirtes angol költő az öngyilkosságtól, a súlyos betegségtől kezdve a letelepedés angliai évein át az ötvenhatos emigrációig, az ötvenes évek budapesti életén át a koncentrációs táborig, a fotográfusi pályakezdéstől az erdélyi gyerekkorig. A végétől az elejéig. A helyenként verssé sűrűsödő anyamemoárban képekből, dokumentumokból, emléktöredékekből, önreflexiókból rekonstruálja a fordulatokban és tragédiákban gazdag, küzdelmes életutat. Képzeletének sötétkamrájában páratlan érzékenységgel hívja elő, teremti újjá és kelti életre édesanyja alakját.
