Belegondoltál abba, mennyi mindent jegyzel fel a határidőnaplódba? Fogorvos, havi konzultáció ilyen-olyan dokinál, barátok szülinapja, előadások, mozipremierek, színházak, találkozók... És azokat a dátumokat feljegyzed, amik fontosak az emberi voltod számára? Azokat, amik meghatározzák a TE életedet is, azt, hogy úgy élj, ahogy most?

A Zivatar bloggerjének, Krisztinának köszönhetően indult el eme bejegyzés-sorozatunk. Köszönöm a lehetőséget neki, hogy gondolt rám és segíthetek neki abban, hogy több olyan napot kiemeljünk majd posztjainkkal, amelyekkel nem feltétlenül törődünk a mindennapokban, ám mégis jelentőséggel vannak az életünkre és a környezetünkre is.
Határidőnapló rovatként lesznek elérhetőek, közös és egyéni bejegyzésekként is.

A január 27.-ei holokauszt emléknap alkalmából Heather Morristól Az auschwitzi tetováló című művet vettem kezembe. Számos értékelésem elején megemlítettem vagy utalást tettem arra, hogy magával a történelmi témájú könyvekkel nem vagyok nagy barátságban. Bevallom, hogy talán eme művet se vettem volna kezembe, ha nem éreztem volna úgy, hogy szükségem van arra, hogy bepillantsak ebbe a borzalmas világba és közelebb kerüljek eme tragikus eseménysorozathoz.
Tisztában voltam régebben is azzal, hogy mi is az a holokauszt és mi zajlott le azokban az években számtalan ártatlan emberrel. Azonban akkoriban igazán fel sem fogtam, hogy az elhurcolt lelkek milyen embertelen tettekkel és körülményekkel küzdöttek.

,, - Aki egy életet megment, egész világot ment meg.”

Az auschwitzi tetováló betekintést nyújt abba a kegyetlen, drasztikus világba, amit Lale felfedezett és átélt. Első percben megrökönyödve, megdöbbenésre kész állapotban kezdtem neki a memoárnak, ám ahogy egyre több kíméletlen durvaságról hullott le a lepel, annál inkább éreztem úgy, hogy az én gyomrom nem bírja még csak a belegondolását és megemésztését sem ezeknek a szörnyűségeknek.
Talán pont ezért merem azt mondani, hogy hős volt az összes ember, aki nem engedte, hogy betörjék és mellszélességgel küzdött saját magáért. Aki nem adta fel és tartotta a reményt saját magában azért, hogy meg fog menekülni és lesz jövője a haláltáborok falain kívül. Hős volt mindenki, akit összekuszált gondolatokkal elvonszoltak és gázkamrában, golyó által vagy más módon kioltották életét. A holokauszt áldozatai hősök, akikre igenis megérdemelten kell emlékeznünk!

A regény elmeséli nekünk, hogy Lale és a vele együtt haláltáborba vitt emberek hogyan váltak reményvesztetté és mik zajlottak le azon a tragikus helyszínen.
Emberekkel teli vagonok, krematórium.. s minden más, amit az ember el sem tud képzelni.
Lale Sokolov volt az, aki sorszámot tetovált a rabokra, mindenkire akire kellett. De hogyan jutott el oda, hogy ő csinálta ezt? Milyen gondolatok és érzések keringtek benne? Hogyan próbálta túlélni mindezt? Ezekre a választ mind megismerhetjük.

,, Lale felkönyökölt, és szemügyre vette az elektromos kerítéssel körülvett, hatalmas területet. A távolban barakkok nyúltak el, pont olyanok, mint amilyennek az építésében épp segédkezett. Érezte, hogy torkát összeszorítja a rettegés, hogy mivé is válik így majd ez a hely. Küszködött, szavakat keresett, nem akart hangot adni aggodalmainak. Hátradőlt, elfordította a fejét, kétségbeesetten igyekezett uralkodni az érzelmein. Nem bízhat senkiben, minél kevesebbet árul el magáról annál jobb. Csak óvatosan..”

Lale 24 évesen, 1942 áprilisában kezd bele az emlékei, a története elmesélésébe. Akkoriban történt az, hogy embertömeget tuszkoltak bele minden egyes vagonba, s áporodott szagban kellett végig szelniük az előttük levő kilométereket egészen Auschwitzig. Elsőként meztelenre vetkőztették őket, leborotválták a hajukat. Lale egyenes háttal, megrettenés nélkül hagyta, hogy tegyék az ottaniak, az SS katonák a dolgukat. Tudta, hogy azt kell tennie amit mondanak, csak így maradhat életben.
Priccsenként legalább három-négyen feküdtek az épületekben, ám nagy kérdés volt az, hogy mennyien élik meg a következő napot.

Ételt reggel és este kaptak, napközben dolgozniuk kellett. Lale a tetőn kapott munkát, ott kellett dolgoznia több férfival együtt. A férfi igyekezett pozitív benyomást tenni a kápójára is, hiszen tőle függött minden, az elkövetkezett napjai. A kápó láthatott benne valamit, mert úgy vélte segíthet neki abban, hogy megkönnyítse a férfi munkáját és az ott lezajló rá váró éveket.
Tífuszt kapott, hét napig eszméletlen volt. Úgy nézett ki korai halál vet véget az életének, ám valaki megmentette. Valaki, aki talán a saját életével fizetett azért, hogy ő életben maradhasson.
Megismerkedik Pepannal, aki felajánlja neki, hogy dolgozzon tetoválóként. Rengeteg munka van, így segédként mellette lehetne. Számokat kell tetoválni a deportált emberekre. Nem hangzik annyira brutálisnak, mégis kínokkal teli volt. Fiatalok és öregek, nők és férfiak. Nem számított, hogy ki honnan jött vagy ki a külvilágban. Itt mindenki áldozat, rab.
Lalenek meg kellett tanulnia tisztelni az őröket, a katonákat. Meg kellett tanulnia, hogy itt megalázkodva kell a felette állók felé fordulnia. Meg kellett tanulnia, hogy itt nem mondhat nemet és meg kellett tanulnia túlélni.

,, Férfiak, nők, karon ülő csecsemők és hajlott hátú aggastyánok, ők pedig hálásan nyugtázták, hogy a gyerekeket nem kell tetoválniuk, bár néhányan, akik számot nyomtak a kezébe túl fiatalnak tűntek Lalénak. De tette a dolgát, rámosolygott a gyerekekre, akik várták, hogy a szüleikre számot tetováljanak. Egy-egy kisbabát tartó anyának megjegyezte, milyen szép a gyereke. Baretzki jócskán hallótávolságon kívül került. Lale leginkább az idősebb asszonyok tetoválásával kínlódott sokat, üres tekintetükkel élőhalottnak tűntek – mintha tudnák, mi vár rájuk hamarosan. Nekik csak annyit mondott, hogy ,,sajnálom”. Tudta, hogy valószínűleg nem értik.”

A férfi sokszor ábrándozott egy általa kreált világról. Sokszor álmodozott arról az életről, amit kint élt át. A családjáról, a barátairól. Talán sosem találkozik már velük.
Lale zaklatottan, aggodva tetovált. Helytelennek érezte, hogy neki kell megjelölnie másokat és emlékeztetnie őket arra, hogy mi vár rájuk. Ez a számsor örökre meghatározza az életüket.
Itt találkozott először Gitával is. A hölgy karja, kisugárzása hatalmas erővel vonzotta magához.
Nemsokkal később ő lett a Tätowierer, Pepan eltűnt mellőle. A lány, akivel még csak egyszer találkozott megmozgatott benne valamit. Emlékeztette arra, hogy küzdenie kell, hogy túl kell élnie. S talán ha mindennek vége boldogan élhet valakivel, gyerekei is lehetnek.

Az író a továbbiakban elmesélte nekünk, hogy Lale hogyan harcolt azért, hogy megtudhassa szíve választottjának nevét. Hogy hogyan próbálta meg a barakk kápóját megvesztegetnie és pár különleges pillanatot szerezni maguknak. Hogy hogyan kellett napról napra élnie és csatáznia önmagával, a külvilággal. S milyen érzés volt, amikor minden összeomlani látszódott körülötte. Amikor bizakodva, de mégis szívfacsarva tér vissza egykori szülőhelyére s megmozgat mindent, hogy megtalálja a nőt, akit elvesztett a haláltábor falai között.
Lale többször érezte azt, hogy pengeélen táncol és talán az a nap az utolsó. Talán üres otthonba tér vissza, talán Gita túl sem élte az utolsó pillanatokat. Kételyek közt őrlődve kellett az utolsó lépéseket megtennie a jobb jövő reményében.

Az auschwitzi tetováló megbotránkoztat, megdöbbent és felforgatja a gyomrod. Szinte a tetoválóval élsz át minden egyes percet és bőrödön tapasztalod az átélt szörnyűségeket. Úgy érzed a saját szemeddel látod a haláltábort és mindazt, ami a deportált emberekre ott várt.

,, Fiatal lányként érkeztek a táborba, és mára – bár még egyikük sem töltötte be a huszonegyet – megtört, meggyötört fiatal nőkké lettek. Tudta, hogy sosem lesz belőlük olyan nő, amilyenek eredetileg lettek volna. A jövőjüket kisiklatták, és nem térhetnek vissza többé ugyanarra a vágányra. A valamikori önképüket gyerekként, testvérként, feleségként, anyaként, dolgozóként, utazóként és szeretőként mindörökre beszennyezte az, aminek itt tanúi voltak, amit itt átéltek.”

Az ember megpróbál nem emlékezni ezekre a tragikus alkalmakra. Azonban aki ott volt, akinek karját számsor díszíti, az minden egyes nap szembe néz azzal, hogy elhurcolták, hogy állatként kezelték, hogy majdnem belehalt. Ők mindannyian megérdemlik azt, hogy ezen az egy napon legalább, január 27.-én velük együtt emlékezzünk.

,, Aznap este Lale halálos aggodalommal telve, egyedül, fejét leszegve vánszorgott vissza Birkenauba. Valami megragadta a tekintetét az úttól kissé távolabb, egy hirtelen felvillanó színfolt. Egy virág volt, egyetlen szál, ott lengedezett a szellőben. Vérvörös szirmok vették körül szurokfekete közepét. Lale körülnézett, lát-e még, de nem volt több. De mégiscsak virág volt, a fiú meg eltűnődött, vajon mikor adhat legközelebb virágot valakinek, aki fontos a számára. Gita és az édesanyja arca jelent meg előtte, a két legjobban szeretett nőé, aztán szertefoszlottak, nem tudta elérni őket. Hullámokban tört rá a gyász, azzal fenyegetve, hogy maga alá gyűri.”

A holokauszt, mint tett alatt népirtást értünk, közel 6 millió ember esett áldozatául. Európaiak, zsidók.. mindannyian emberek. Az üldözés és népirtás több lépésben valósult meg.  Koncentrációs táborokat létesítettek, ahol kényszermunkát végeztettek a foglyokkal, amíg azok bele nem pusztultak a kimerültségbe vagy valamilyen betegségbe. A zsidókat és a cigányokat gettókba zárták, ahonnan tehervagonokkal szállították őket a több száz kilométernyire fekvő haláltáborokba; akik túlélték az utazást, azok nagy részével gázkamrákban végeztek. A német bürokrácia minden ága részt vett a tömeggyilkosságok megszervezésében, az ország – egy holokausztkutató szavaival élve – „népirtó állammá” vált.
(forrás: Wikipédia)

A Zivatar blogjára kikerült bejegyzést itt tekintheted meg. 

További részletek a könyvből: 

,, Lale hitetlenkedve hallgatta a szavakat, melyek elhagyták az alig mozgó ajkakat. Elűzték otthonról, ideszállították, mint egy állatot, állig felfegyverkezett SS veszi körül, erre… üdvözlik!”

,, Lale felállt és Gita felé nyújtotta a kezét. A lány megfogta, Lale pedig felhúzta őt, és a szükségesnél egy pillanattal tovább tartotta a kezében a kezét. Képtelen volt levenni a tekintetét Gitáról.”

,, - (..) Lesz holnapunk. Azon az éjszakán, mikor megérkeztem, megesküdtem, hogy túlélem ezt a poklot. Túléljük, és felépítjük az életünket, amelyben szabadok leszünk, akkor csókolózunk, amikor akarunk, és akkor szerelmeskedünk, amikor akarunk.”

,, - Hmmm. Veled akarok maradni örökre.
- Az örökre hosszú idő.
- Akkor holnapig.
- Nem, nem lehet.
Gita elfordította a fejét, elpirult, lehunyta a szemét.
- Mire gondolsz? – kérdezte Lale.
- Hallgatom a falakat.
- És mit mondanak?
- Semmit. Zihálnak, siratják azokat, akik reggel elmentek, és este nem jönnek vissza.
- Nem téged siratnak, szerelmem.
- Ma nem. Most már tudom.
- Holnap sem. Sosem fognak téged siratni.”

,, Lale és új útitársa három nap, három éjszaka utaztak a tönkrement utakon, keresztül a szétbombázott városokon. Patakokon gázoltak át ott, ahol felrobbantották a hidakat. Útközben felvettek mindenféle vándort. Lale beosztotta az elemózsiáját. Mélyen gyászolta szétszórt családját. Ugyanakkor vágyott Gita után, és ez megacélozta. Tovább kell mennie. Meg kell őt találnia. Megígérte neki.”