Ahhoz képest, hogy pár nap alatt végeztem a könyvvel, és borzasztóan tetszett, nem egyszerű szavakba öntenem a gondolataim. Túl sok fájdalom és kétségbeesés rejtőzik a lapok között ahhoz, hogy ezt pár mondatban le lehessen írni. Bevallom kicsit megviselt; a rabszolgaság mindig is kényes téma volt számomra. Brutális, kegyetlen és felfoghatatlan, ahogy az afroamerikai emberekkel bántak. Mindezt azért, mert más a bőrszínük. Esélytelen volt számukra a feljebbjutás, hisz soha nem volt lehetőségük bizonyítani, hogy igazából mire lehettek volna képesek, mit vihettek volna véghez, ha ugyanolyan bánásmódban részesülnek, mint bármely fehér ember. Elavult értékrendek, álszent viselkedés és valahol a félelem, ami e-mögött megbújhatott. Bárhogy is, erre nincs mentség!

Az írónőtől már több regényt volt szerencsém megismerni, így valamilyen szinten tisztában voltam azzal, hogy milyen stílussal, milyen megfogalmazással fogok találkozni az alkotásban – s nem is tévedtem nagyot. Robin O’Wrightly a már megismert sajátosságait képviselve nyújtotta elénk ezt a történetet, mégis a téma sokkal komolyabb és sokkal megfontoltabb volt, mint azt eddig megszokhattuk tőle.

Miután az utolsó oldallal is végeztem, erősen gondolkodóba estem, hogyan fogom megírni a véleményem az Amerikai Istenekről. Ami leginkább eszembe jut a történet kapcsán a tömény és sötét. Az egyik (legalábbis számomra) nagy érdekessége a könyvnek, hogy bármennyire is azt éreztem, most kellene egy kis szünetet tartani, jó lenne napfényre menni, hogy megtöltsem magam egy kis derűvel, a könyv állandóan visszahúzott, egyszerűen képtelen voltam letenni.
Atmoszféráját tekintve komor és lehangoló, de ez a két jelző mindenképpen kötelező eleme a történetnek. Minden kétséget kizárólag Gaiman egy zseni – bár elgondolkodtató, hogy miért tartja ennyire vonzónak a halált, vagy miért foglalkoztatja ilyen mélyrehatóan.

Kneszl Beáta: Carmen című könyvével, pár évvel ezelőtt találkoztam először, végül idén márciusban megrendeltem és hamar ki is olvastam. Vegyes érzelmekkel kezdtem neki, ennek egyik fő oka az volt, hogy eléggé változatos, sőt inkább szélsőséges véleményekkel találtam szembe magam a művel kapcsolatban.

Amennyire nehezen tudtam eldönteni a Hóhérról, hogy hová tegyem a mennyire tetszett listámon, a Végjátékban annál könnyebb dolgom volt. Én nagyon szerettem, sőt a három rész közül az abszolút kedvenc lett. Ez volt az a kötet, amiben az író leginkább az olvasó szívére volt tekintettel és engedett utat törni az előző részekben elfojtott érzelmeknek. Ahogy a borítón is szerepel „a gyilkosságok körbeérnek”. Minden függőben lévő kérdésre megkapjuk a választ, minden a helyére kerül. Nincs kapkodás, nem lett erőltetett, kellő időt kap az olvasó arra, hogy megeméssze a leírtakat.