Ajánló:

A pszichológia, dráma és a thriller útvesztője ez a könyv. Bevezet bennünket a lélek legsötétebb bugyraiba, feltárja előttünk a gonosz valódi arcát és olyan dolgokat tár elénk, amelyet soha nem feledünk el. Nem egy könnyed olvasmány, maga mondanivalója roppant erőteljes. Családon belüli erőszak, pedofília, gyermekbántalmazás, hogy csak a súlyosabbakat említsem. Mindezt kőkeményen tárja elénk a szerzőpáros olyan formában, amely kellően felborzolja az olvasó lelkivilágát.

Ajánló:

Szkeptikus voltam, amikor a kezembe vettem ezt a könyvet. Aztán rá kellett jönnöm, mekkora hiba volt, hogy eddig nem olvastam. Letehetetlen lett számomra. Amy Ewing egy olyan disztópikus  világot hozott létre, amely taszított és vonzott is egyszerre. Minél mélyebbre eveztem a történetbe annál jobban izgatott a szereplők sorsa, a végkimenetel és annak megoldása. Brutális és kegyetlen világ, ahol csak a gazdagok érvényesülhetnek - kihasználva a szegényeket, gyengéket. Leginkább úgy tudnám jellemezni: egy rózsaszín vattacukor, melynek a közepe nyers, ragacsos és mérgező. Bárhogy próbáltam magam beleképzelni az adott szituációkba, egyszerűen nem tudtam. Képtelen lennék ilyen helyen, ilyen körülmények között élni. 

Mindenképpen ajánlom azoknak, akik az Éhezők viadala sorozatot szerették, noha más a történet, mégis ad egy hasonló érzést. Ezenkívül mindenkinek ajánlom aki, a disztópia és fantasy könyveket szereti, amely egy kis mágiával is fűszerezve van - nem fognak csalódni, minden eleme a helyén van.

Belegondoltál abba, mennyi mindent jegyzel fel a határidőnaplódba? Fogorvos, havi konzultáció ilyen-olyan dokinál, barátok szülinapja, előadások, mozipremierek, színházak, találkozók... És azokat a dátumokat feljegyzed, amik fontosak az emberi voltod számára? Azokat, amik meghatározzák a TE életedet is, azt, hogy úgy élj, ahogy most?

A Zivatar bloggerjének, Krisztinának köszönhetően indult el eme bejegyzés-sorozatunk. Köszönöm a lehetőséget neki, hogy gondolt rám és segíthetek neki abban, hogy több olyan napot kiemeljünk majd posztjainkkal, amelyekkel nem feltétlenül törődünk a mindennapokban, ám mégis jelentőséggel vannak az életünkre és a környezetünkre is.
Határidőnapló rovatként lesznek elérhetőek, közös és egyéni bejegyzésekként is.

A január 27.-ei holokauszt emléknap alkalmából Heather Morristól Az auschwitzi tetováló című művet vettem kezembe. Számos értékelésem elején megemlítettem vagy utalást tettem arra, hogy magával a történelmi témájú könyvekkel nem vagyok nagy barátságban. Bevallom, hogy talán eme művet se vettem volna kezembe, ha nem éreztem volna úgy, hogy szükségem van arra, hogy bepillantsak ebbe a borzalmas világba és közelebb kerüljek eme tragikus eseménysorozathoz.
Tisztában voltam régebben is azzal, hogy mi is az a holokauszt és mi zajlott le azokban az években számtalan ártatlan emberrel. Azonban akkoriban igazán fel sem fogtam, hogy az elhurcolt lelkek milyen embertelen tettekkel és körülményekkel küzdöttek.

,, - Aki egy életet megment, egész világot ment meg.”

Az írótól az első olvasmányomat közel fél évvel ezelőtt olvastam, ennek ellenére még mindig szinte tökéletesen látom magamban azokat a gondolatokat és érzéseket, amiket kiváltott belőlem. A Gyere haza! című regény egy globális problémát dolgoz fel, az írónő egy gyönyörű és szívfacsaró köntösben meséli el nekünk a történetet, amire az olvasó fel sem készülhet igazán. Esetleg egy csomag zsebkendővel, semmi mással!

Kétes érzelmekkel kezdtem bele az Életszikrába. Hogy miért?
Egyfelől izgatottan vártam, hogy Jodi Picoult újabb regényét és az általa megírt és megítélt sorsokat olvashassam. Biztos voltam abban, hogy karakter és történetszövés irányban ismét győzedelmeskedni fog nálam a műve. Ám ezzel szemben nem könnyű témát dolgoz fel. S másfelől ezért éreztem egy kicsit úgy, hogy ehhez a történethez megfelelő időt kell találnom. Egy olyan időpontot, amikor csak én vagyok és a könyv, s semmi nem akadályozhat meg abban, hogy teljesen magamba szippantsam ezeket az oldalakat. De utólag rájöttem, hogy bizony eme alkotásra nincs tökéletes időpont. Egyszerűen csak bele kell merülni és hagyni, hogy sodorjon a mű magával. Az olvasás befejeztével rengeteg gondolat elindult a fejemben, s hiába az egy héttel ezelőtt történt, mégis ugyanolyan valóságosan élnek bennem egytől egyig.

,, Minden gyermek megérdemli, hogy megszülethessen?
Minden nő megérdemli, hogy maga dönthessen a testéről?
Hol lehet a közös nevező?”

A regény cselekményszála visszafele halad az időben, azt hiszem ehhez hasonló elbeszéléssel nem találkoztam még. Emellett szerintem az írónő hatalmas munkát végzett, s talán épp így lett tökéletes a történet.
Emberi sorsokat választott a téma megválaszolására. A cselekmény egy abortuszklinikán játszódik. Ápolók, orvosok, betegek. Van, aki az abortusz miatt érkezett a klinikára, más egyéb indíttatásból. Azonban azt senki sem gondolta volna, hogy valaki lövöldözni fog, csak mert valami olyan történt vele, amit nem tud és nem akar feldolgozni, elhinni. Fokozatosan megismerhetjük az egyes ott levő emberek életét, személyiségét.
S talán közben magunkra is ismerünk bennünk. A döntések mögött levő emberek egy kicsit mi vagyunk, egy kicsit azonosulunk velük és az összes mondat hátterében bőrünkön tapasztaljuk az eseményeket.

,, - Az agy sok mindenre képes – mondta Olive. – De képtelen megkülönböztetni azt, ami a valóságban történik, attól, amit elképzelünk. Ezért ijedünk meg, ha félelmetes filmet nézünk. És ezért sírunk Nicholas Sparks könyvein.”

A mű során két személy karakterességei, jellemvonásai tűnnek ki leginkább. A túszejtőé és a túsztárgyalóé. Ők azok, akiknek a legtöbb szerep jutott az egész alkotásban, s akik igazából ugyanannyira különböznek egymástól, mint amennyire hasonlítanak.
Mindketten személyes indítatásból csinálják azt amit. Mindketten valaki olyanért cselekednek, aki számukra fontos. Mindkettejüknek van egy lánya. De miért is fontos ez? Vajon a túszejtő miért tette azt amit? Vajon a túsztárgyaló sikerrel zárja ezt a drámai történést? Milyen előzménye volt annak, ami velük történik?

Maga az abortusz minden tekintetben kényes és durva téma. Bár ennek ellenére szinte a mindennapjaink része. Hiszen számos nő választja ezt az utat a nem kívánt, vagy épp a kívánt, de mégis akadályoztatott terhessége megszakítására.
Úgy vélem megosztott vélemény van ezzel a témával kapcsolatban. Az Életszikra pont erre hívja fel a figyelmünket. Nem számít az, hogy más véleményünk van valamiről; nem számít az, hogy valaki elfogadónak tartja, míg a másik nem. De mielőtt ítélkezünk a másik felett érdemes utánanéznünk a dolgoknak és megtudni azt, hogy miért gondolja a másik másként. Esetleg történt vele valami, amiért ő azt a nézetet vallja? Talán ő is elvesztett egy babát, akit nem szeretett volna?

,, A gyermekvállalás mindig hatalmas kockázat. Talán egészséges gyermek születik, akinek később szívbetegsége lesz, vagy cukorbetegsége, vagy valami kábítószer-függősége. Talán összetörik a szívét, vagy elvetél, vagy háborúban veszíti el a férjét. Ha csakis olyan gyermekeink születhetnének, akiknek soha semmi nehézsége nem lesz az életben, akkor bizony soha nem születnének gyermekek.”

Alapjában véve a történetben maga a túszdráma is felkavaró dolog az olvasó számára. Én valamiért az egész olvasmány során úgy éreztem, hogy Jodi Picoult tükröt mutat nekünk a valóságról. Felkavart, megdöbbentett és nem utolsósorban darabokra szaggatott.
Az írónő olyan dolgokról rántja le a leplet, amik valóban igazak, de a társadalom annyira nem akar szembenézni ezekkel a tényekkel és elfogadni őket, hogy szinte újdonságként vagy éppen tabuként tekintenek erre.

,, Egy pillanatra még az idő is megállt, mint amikor a hullámvasút csúcsán egy pillanatra ég és föld között függ a világ.
Aztán jön a zuhanás.”

Összességében az írónő azt feszegeti előttünk, hogy kit milyen jog illethet, belepillanthatunk a két oldal nézeteibe. Egy édesanya dönthet arról, hogy életet ad-e a magzatnak a szíve alatt vagy sem? Egy magzatnak joga van eldönteni azt, hogy már a megtermékenyítés pillanatában élő emberként tekintünk-e rá vagy sem? Hogy neki igen is jár a lehetőség az életre?
Szemünk láttára felfedődik előttünk mindkét nézőpont előnye és hátránya. S igazából az írónő nem foglal állást egyik oldal mellett sem, csupán megmutatja nekünk azt, hogy igenis ez a téma is rengeteg szempontból megközelíthető. Mindenkinek ugyanannyi joga van dönteni, saját gondolatokat megfogalmazni egy-egy kérdésben.

Az Életszikra számtalan elgondolkodtató kérdést vet fel az olvasóban, s igazából arra sarkallja az olvasót, hogy gondolja át ő maga is ezt a kérdést.
Kétségbeesés, reménykedés és még rengeteg érzelem keveredik ebben a regényben. Drámai, kiábrándító hangulatba sodor minket, ahonnan az oldalak előrehaladtával keveredhetünk csak ki.

,, A kulcsfontosságú pillanatokban nincs gondolkodás. Csak érzés.
Mit érzett Olive?
Azt, hogy az ember mindig alábecsüli önmagát.
Hogy a szeretet tünékeny.
Hogy az élet egy csoda.
Hogy aznap ő ezért jött a klinikára.”

Magyarországon három esetben van törvényes ok az abortusz elvégzésére: ha a fogantatás egy bűncselekményből kifolyólag következik be (erőszak), a nő súlyos helyzetben levősége (testi, lelki, társadalmi értelemben) illetve ha az édesanya egészségére nézve a magzat veszélyes, a magzat valamilyen súlyos betegségben szenved. (forrás: Wikipédia)

Úgy gondolom, hogy Jodi Picoult eme regénye ajánlott mindenki számára! Érdemes elolvasni és átgondolni ezt a témát is. De talán ami a legfontosabb minden erőnkkel támogatni kell a személyt, akinek erről kellene döntenie! Szüksége van támaszra, mert igen sok ember szemében könnyűnek tűnik az ha valaki az abortuszt választja.. ám lélekben s testben is végeláthatatlan következményei lehetnek ennek!

,, (..) ha egy emléket gyökerestül kitépnek, akkor elmúlik a fájdalom, elmúlik minden érzés, ami összeköt vele.”

Fülszöveg:

Zaklatott férfi ront be Mississippi állam abortuszklinikájára. Lövöldözni kezd, majd túszul ejti a túlélőket. Hugh McElroy túsztárgyaló a helyszínre siet. A telefonjára érkező üzenetekből jön rá, hogy tizenöt éves lánya, Wren is a klinikán tartózkodik. De vajon hogy reagálnak a túszok?

Egy nővér úrrá lesz saját pánikrohamán, és segít egy sebesült nőn. Egy orvos a hite miatt gyakorolja hivatását… Most éppen ezt a hitet teszi próbára az élet. Egy magzatvédő aktivista páciensnek álcázva tapasztalja meg, milyen annak a gyűlöletnek a kereszttüzében lenni, amit őt is szított. De vajon mi a túszejtő valódi célja?
A lebilincselő történet visszafelé halad az időben, így az emberi sorsok szépen lassan bontakoznak ki. 

Jodi Picoult korunk egyik legvakmerőbb írója. Most éppen azt boncolgatja, hogyan lehet egyszerre figyelembe venni a várandós nő és a még meg nem született gyermeke jogait. Az Életszikra beszélgetésre, vitára inspirál… és talán megértésre sarkall.

(Athenaeum kiadó, 368 oldal, 2018)

Már az első pillanattól kezdve úgy érzem, hogy eme alkotás értékelésének megírása talán az egyik legnehezebb feladat az eddigi ajánlóimhoz képest. Szinte biztos vagyok abban, hogy rengeteg ember fejében megfordul most, hogy miért is mondom ezt. Okkal mondom. Hogy mi ez az ok?
Nadia Murad egy iraki származású, jazidi nő. Eme 25 éves nő számtalan szörnyű, gyomorforgató eseményen ment keresztül. Több helyen szembe találkozhattunk már vele.

Az én első ’találkozásom’ a lánnyal 2018. márciusában történt a televízión keresztül. Az RTL Klub Fókusz Plusz című műsorában láthattunk egy vele készült interjút. Ebben az interjúban Nadia elmeséli, hogy hogyan rabolták el, mi mindent kellett eltűrnie, s miképpen sikerült megszöknie.
Mikor először szembe találkoztam a könyvvel, mely igazából egy memoár az ő életéről, akkor kétes érzések kerülgettek. Nyilvánvaló lett számomra, hogy ez a szinte alig felnőtté vált lány a borzalmak borzalmán ment keresztül és hatalmas bátorság és erő lakozik benne. Hiszen az, hogy a nyilvánosság elé állt, véleményem szerint nagy támadási felület számára másokkal szemben. Másrészt viszont biztos voltam abban, hogyha egyszer elolvasom Az utolsó lány című művet, akkor megváltozik majd bennem valami. Mert külső szemlélőként távol Iraktól és a hozzájuk hasonló területektől, fogalmunk nincs arról, hogy mi minden történik ott. Hogy milyen a hatalmi, a politikai és a háborús helyzet. Hogy mennyi ártatlan élete megy tönkre. Hogy mennyi leírhatatlanul fájdalmas és elkeserítő helyzet alakul ki.

,, Kétség sem fér hozzá, hogy az Iszlám Állam megpróbálta elhallgattatni Nadiát, amikor elrabolták és rabszolgaságba taszították, megerőszakolták és megkínozták, és egyetlen nap alatt hét családtagját megölték.
De Nadia nem volt hajlandó hallgatni. Semmiféle címkét nem fogadott el, amit az élet ráragasztott: ,,árva”, ,,erőszak áldozata”, ,,rabszolga”, ,,menekült”. Ehelyett újakat szerzett magának: ,,túlélő”, ,,jazídi vezető”, ,,nőjogi aktivista”, ,,Nobel-békedíj-jelölt”, ,,jószolgálati ENSZ-nagykövet”.”

Amit talán érdemes tudni Nadia Muradról:

• első alkalommal egy belga lapnak beszélt az átélt szörnyűségekről 2015 februárjában
• 2015 decemberében az ENSZ Biztonsági Tanácsa előtt számolt be az emberkereskedelemről, mind a nők s mind a jazidik terén
• 2016-ban az ENSZ jószolgálati nagykövete lett, melynek következményeképp a menekültekkel és a népirtással kapcsolatban hívja fel az emberek figyelmét
• Szaharov-díjat kapott 2016-ban
• történetét 2017-ben írta meg, melynek magyar nyelvű változata 2018-ban jelent meg a Libri gondozásában
• 2018-ban Nobel-békedíjat nyert egy kongói nőgyógyásszal

(forrás: Wikipédia)

Az én szememben Nadia Murad példaképpé vált. Úgy vélem, ha többen megismerik a történetét, amit mindenképp érdemesnek tartok, akkor más is így fogja gondolni.
Kezdetben egy kislány képe jelenik meg előttünk, ám az események fordultával egy gyors felnőtté válás zajlik le az orrunk előtt.
Nadia egy példa arra, hogy mindent túl lehet élni és minden helyzetből ki lehet mászni. Amikor a lelkünk és a szívünk lélegzetért kiáltva darabokban van, s mikor a leginkább kilátástalannak ítéljük az aktuális helyzetünk, akkor is megszabadulhatunk az életünk megrontóitól. Akkor is erőre kaphatunk, s még inkább küzdünk a túlélésért a démonainkkal szemben.
Nadia egy példa arra, hogy amikor az életünk minden oldala szétszakad, akkor is harcolni kell. Nem szabad elveszítenünk a kontrollt magunk felett, s nem szabad a remény utolsó sugarát is eldobni.

,, Egy idő után csak az erőszak van, és semmi más. Ez válik a napi rutinná. Az ember nem tudja, ki nyit be legközelebb, hogy rátámadjon, csak azt, hogy meg fog történni, és hogy a holnap talán még rosszabb lesz. Már nem gondol a szökésre, vagy arra, hogy mikor láthatja viszont a családját. A korábbi távoli emlékké, szinte álomképpé válik. A teste már nem tartozik hozzá, és nincs ereje beszélni, harcolni, a külvilággal foglalkozni. Csak az erőszak van és az érzéketlenség, amely azzal jár, hogy az ember beletörődött: ez most az élete.”

A fülszöveg elolvasása után világossá válik számunkra, hogy a történet miért ezt a címet kapta. „ (..) én akarok lenni az utolsó lány a világon, aki ilyen dolgokat élt át.” Véleményem szerint az pedig, hogy a borítón az említett nő szerepel, még inkább figyelemfelkeltő. Hiszen a nő arcán egy apró mosoly jelenik meg, ám szinte biztos vagyok abban, hogy a szeme tükre más érzelmekről tanúskodik. Kiégésről, fájdalomról és segíteni akarásról.

Az utolsó lány című történet egy fantasztikusan megírt alkotás, az olvasó érzelmei oldalról oldalra mélyebbek lesznek, és lapról lapra változnak.
A mű elején Nadia gyermekkorába pillanthatunk bele, a családja életébe és az őket körülvevő környezetbe minden szempontból. Mind természeti, társadalmi s mind politikai, hatalmi perspektívából. A mindennapi tevékenységeiket is megismerhetjük. Számos információt kapunk a jazidikról, mint a hitvallásukról.

,, Úgy nőttem fel, hogy közelebb voltam Szíriához, mint a legszentebb templomainkhoz, közelebb az idegenekhez, mint a biztonsághoz.”

Érezhető a kétségbeesés, mikor az ISIS katonái a környező falvakba, majd az ő falujukba vonulnak be. Érezhető a félelem, mikor megparancsolják nekik, hogy az egész lakosságnak a közeli iskolában kell összegyűlnie. S még inkább érezhetővé válik a nyugtalanság és a rettegés, mikor szétválasztják őket. Nők, férfiak, gyerekek. Szétszakítják a családokat, az édesapákat és az édesanyákat eltépik utódaiktól.

Egyeseket az árokba állítanak és a katonák az embertömeg közepébe lőnek. Másokat autókba, buszokba ültetnek s más helyre viszik őket. Nadia is így került el az otthonából. Az Iszlám Állam katonái egy bázisra viszik, ahol már több lány várakozik. Némelyek biztosak a legrosszabb dolgokban, míg mások reménykednek abban, hogy ez az egész csak egy szörnyű álom, ami soha nem tér vissza.
De ez nem álom!
Szexrabszolgaként hurcolták el őket otthonaikból, nem törődve azzal a rommal, amit a lányokban hagytak. Gúnyos mosollyal az arcukon adják el őket a befolyásos, s a nem befolyásos embereknek egyaránt. Megfosztják őket szüzességüktől, s többször megerőszakolják, megverik, kínozzák őket.
Örömüket lelik abban, hogy fájdalmat okozzanak nekik. Szabijjává teszik ezeket a nőket, kislányokat. Elrabolva tőlük a jövőjüket, a lehetőséget számukra egy igazi családról. Tönkretéve az aktuális életüket, a családjukat és a barátaikat.

,, (..) Amikor elvittük a tyúkot és a csibéket, azt üzentük, hogy el fogjuk vinni a nőket és a gyerekeket. Amikor elvittük a kost, az olyan volt, mintha a törzsi vezetőiteket vinnénk el, és amikor megöltük a kost, az azt jelentette, hogy meg akarjuk ölni a vezetőket. A fiatal bárány pedig nem volt más, mint a lányaitok.”

Az utolsó lány-ban elmeséli nekünk Nadia, hogy honnan hova került és milyen férfiak érintették meg őt. Hogy milyen érzés volt számára, mikor megrontották. Milyen gondolatok kavarogtak benne, s mennyire érezte azt, hogy inkább a halált választaná.
Hogy milyen érzés volt, amikor elsőként el akart szökni, s mekkora árat fizetett ezért. Hogy mi zajlott le benne, amikor fellibbent a fátyol előtte a második szökés megkísérlésére, vagy amikor sikerült megszöknie.

,, Ha olyan sebhely lenne rajtam, hogy többé se neki, se másnak nem lenne kedve megerőszakolni, úgy viselném, mint valami ékszert.”

Szívszorító, s egyben megrázó történet a nők elleni erőszakról, az emberkereskedelemről. Eme alkotás egy olyan mű, amit a lelkünk nem feltétlenül akar megismerni, ám mindenkinek meg kéne. Kritizáljunk a saját világunkat, a saját országunkat, de azzal nem vagyunk tisztában, hogy van ahol sokkal rosszabb a helyzet. Vajon bennünk milyen érzelmek hömpölyögnének, ha egyik pillanatról a másikra meghódítaná egy ellenséges nép az otthonunkat és elszakítanának mindentől, ami egykoron biztos pontot nyújtott nekünk? Vajon mi hogyan reagálnánk, ha szétválasztanának a családunktól és olyan viselkedést kellene tanúsítanunk, amik nem mi vagyunk? Ha testi vágyak kielégítésére kényszerítenének? Ha szinte börtönbe lennénk zárva egy minket megrontó, bántó ember karjaiban?

,, Sirattam anyámat, akinek a sorsáról még semmit sem tudtam. Sirattam a bátyáimat, azokat is, akiket a halálba hurcoltak, és azokat is, akik életben maradtak, és azzal töltik majd hátralevő életüket, hogy megpróbálják újra összerakni a családot. Sirattam Kathrint, Walá’át és a nővéreimet, akik még fogságban voltak. Sírtam, mert sikerült kiszabadulnom, és úgy éreztem nem érdemlem meg, hogy ilyen szerencsés legyek; de tulajdonképpen abban sem voltam biztos, hogy ez szerencse-e.”

Számomra jelentős állomás volt ez a könyv. Az elején úgy érzem igyekeztem érzelmileg elhatárolódni tőle, ám közben jött az a pont, ahol már nem bírtam és szinte karnyújtásnyira tapasztaltam a Nadia által leírt és átért szörnyűségeket. Szinte éreztem a bőrömön a férfi leheletét a megrontásakor, vagy a tömegerőszak során az őrökből előtörő hangokat, az izzadságukat.
Véleményem szerint Az utolsó lány több borzalmat és tragikus cselekményt rejt magában, mint a durvább műfajba tartozó könyvek. Ebben az esetben egy hús-vér ember igaz, átélt megrendítő perceit és napjait premierplánban olvashatjuk.
Nem sírtam, azonban a lelkemben végbement egyfajta folyamat. Egy folyamat abban az irányban, hogy én miért siránkozok az életemben? Igen, számtalan negatív és fájdalmas pillanat bekövetkezett már. Ám én a családommal vagyok, én nem börtönben élek, nem kell olyat tennem, ami a testemet és a lelkemet is mérgezi.

Ha mondhatom ezt, akkor azt megjegyezném, hogy számomra Nadia Murad azért maradandó példa, mert amikor testileg és lelkileg szilánkokra taposták, akkor sem adta fel. Porból építette újra az életét és összekaparta magát a lehetetlenből.
Borzadály az, amiket átélt. Ennek ellenére segít azokon, akik ugyanúgy nemi erőszak vagy népirtás áldozatai. S úgy vélem, hogy minden egyes alkalommal, amikor segítő kezet nyújt valakinek, akkor újraéli azt, ami vele is történt.
Erőt merít a saját tragédiájából, amit aztán mások megsegítésére használ fel.

,, Valahányszor az ember újra elmondja a történetét, újra át is éli. Amikor az ellenőrző pontról beszélek, ahol többen is megerőszakoltak, vagy arról milyen volt Haddzsi Szalmán ostorcsapásait érezni a takaró alatt, vagy a sötétedő moszuli égről, amely alatt segítséget keresve bolyongtam, visszatérnek azok a pillanatok és velük együtt a rettegés is.”

Ajánlom a könyvet mindenkinek! Ebben az esetben nincs csak ez vagy csak az, ugyanis ez egy olyan történet, amit mindenkinek meg kell ismernie! Nadia Murad hangját hallania kell mindenkinek, mert igen is van kiút mindenből és nincs lehetetlen!

,, Tévedtek, akik azt hitték, hogy el tudják hallgattatni a kegyetlenkedéseikkel. Nadia Murad szelleme nem tört meg, és hangja nem fog elnémulni. Sőt, ezzel a könyvvel most erősebb lett, mint valaha.”

Fülszöveg: