Nadia Murad: Az utolsó lány

Már az első pillanattól kezdve úgy érzem, hogy eme alkotás értékelésének megírása talán az egyik legnehezebb feladat az eddigi ajánlóimhoz képest. Szinte biztos vagyok abban, hogy rengeteg ember fejében megfordul most, hogy miért is mondom ezt. Okkal mondom. Hogy mi ez az ok?
Nadia Murad egy iraki származású, jazidi nő. Eme 25 éves nő számtalan szörnyű, gyomorforgató eseményen ment keresztül. Több helyen szembe találkozhattunk már vele.

Az én első ’találkozásom’ a lánnyal 2018. márciusában történt a televízión keresztül. Az RTL Klub Fókusz Plusz című műsorában láthattunk egy vele készült interjút. Ebben az interjúban Nadia elmeséli, hogy hogyan rabolták el, mi mindent kellett eltűrnie, s miképpen sikerült megszöknie.
Mikor először szembe találkoztam a könyvvel, mely igazából egy memoár az ő életéről, akkor kétes érzések kerülgettek. Nyilvánvaló lett számomra, hogy ez a szinte alig felnőtté vált lány a borzalmak borzalmán ment keresztül és hatalmas bátorság és erő lakozik benne. Hiszen az, hogy a nyilvánosság elé állt, véleményem szerint nagy támadási felület számára másokkal szemben. Másrészt viszont biztos voltam abban, hogyha egyszer elolvasom Az utolsó lány című művet, akkor megváltozik majd bennem valami. Mert külső szemlélőként távol Iraktól és a hozzájuk hasonló területektől, fogalmunk nincs arról, hogy mi minden történik ott. Hogy milyen a hatalmi, a politikai és a háborús helyzet. Hogy mennyi ártatlan élete megy tönkre. Hogy mennyi leírhatatlanul fájdalmas és elkeserítő helyzet alakul ki.

,, Kétség sem fér hozzá, hogy az Iszlám Állam megpróbálta elhallgattatni Nadiát, amikor elrabolták és rabszolgaságba taszították, megerőszakolták és megkínozták, és egyetlen nap alatt hét családtagját megölték.
De Nadia nem volt hajlandó hallgatni. Semmiféle címkét nem fogadott el, amit az élet ráragasztott: ,,árva”, ,,erőszak áldozata”, ,,rabszolga”, ,,menekült”. Ehelyett újakat szerzett magának: ,,túlélő”, ,,jazídi vezető”, ,,nőjogi aktivista”, ,,Nobel-békedíj-jelölt”, ,,jószolgálati ENSZ-nagykövet”.”

Amit talán érdemes tudni Nadia Muradról:

  • első alkalommal egy belga lapnak beszélt az átélt szörnyűségekről 2015 februárjában
  • 2015 decemberében az ENSZ Biztonsági Tanácsa előtt számolt be az emberkereskedelemről, mind a nők s mind a jazidik terén
  • 2016-ban az ENSZ jószolgálati nagykövete lett, melynek következményeképp a menekültekkel és a népirtással kapcsolatban hívja fel az emberek figyelmét
  • Szaharov-díjat kapott 2016-ban
  • történetét 2017-ben írta meg, melynek magyar nyelvű változata 2018-ban jelent meg a Libri gondozásában
  • 2018-ban Nobel-békedíjat nyert egy kongói nőgyógyásszal

(forrás: Wikipédia)

Az én szememben Nadia Murad példaképpé vált. Úgy vélem, ha többen megismerik a történetét, amit mindenképp érdemesnek tartok, akkor más is így fogja gondolni.
Kezdetben egy kislány képe jelenik meg előttünk, ám az események fordultával egy gyors felnőtté válás zajlik le az orrunk előtt.
Nadia egy példa arra, hogy mindent túl lehet élni és minden helyzetből ki lehet mászni. Amikor a lelkünk és a szívünk lélegzetért kiáltva darabokban van, s mikor a leginkább kilátástalannak ítéljük az aktuális helyzetünk, akkor is megszabadulhatunk az életünk megrontóitól. Akkor is erőre kaphatunk, s még inkább küzdünk a túlélésért a démonainkkal szemben.
Nadia egy példa arra, hogy amikor az életünk minden oldala szétszakad, akkor is harcolni kell. Nem szabad elveszítenünk a kontrollt magunk felett, s nem szabad a remény utolsó sugarát is eldobni.

,, Egy idő után csak az erőszak van, és semmi más. Ez válik a napi rutinná. Az ember nem tudja, ki nyit be legközelebb, hogy rátámadjon, csak azt, hogy meg fog történni, és hogy a holnap talán még rosszabb lesz. Már nem gondol a szökésre, vagy arra, hogy mikor láthatja viszont a családját. A korábbi távoli emlékké, szinte álomképpé válik. A teste már nem tartozik hozzá, és nincs ereje beszélni, harcolni, a külvilággal foglalkozni. Csak az erőszak van és az érzéketlenség, amely azzal jár, hogy az ember beletörődött: ez most az élete.”

A fülszöveg elolvasása után világossá válik számunkra, hogy a történet miért ezt a címet kapta. „ (..) én akarok lenni az utolsó lány a világon, aki ilyen dolgokat élt át.” Véleményem szerint az pedig, hogy a borítón az említett nő szerepel, még inkább figyelemfelkeltő. Hiszen a nő arcán egy apró mosoly jelenik meg, ám szinte biztos vagyok abban, hogy a szeme tükre más érzelmekről tanúskodik. Kiégésről, fájdalomról és segíteni akarásról.

Az utolsó lány című történet egy fantasztikusan megírt alkotás, az olvasó érzelmei oldalról oldalra mélyebbek lesznek, és lapról lapra változnak.
A mű elején Nadia gyermekkorába pillanthatunk bele, a családja életébe és az őket körülvevő környezetbe minden szempontból. Mind természeti, társadalmi s mind politikai, hatalmi perspektívából. A mindennapi tevékenységeiket is megismerhetjük. Számos információt kapunk a jazidikról, mint a hitvallásukról.

,, Úgy nőttem fel, hogy közelebb voltam Szíriához, mint a legszentebb templomainkhoz, közelebb az idegenekhez, mint a biztonsághoz.”

Érezhető a kétségbeesés, mikor az ISIS katonái a környező falvakba, majd az ő falujukba vonulnak be. Érezhető a félelem, mikor megparancsolják nekik, hogy az egész lakosságnak a közeli iskolában kell összegyűlnie. S még inkább érezhetővé válik a nyugtalanság és a rettegés, mikor szétválasztják őket. Nők, férfiak, gyerekek. Szétszakítják a családokat, az édesapákat és az édesanyákat eltépik utódaiktól.

Egyeseket az árokba állítanak és a katonák az embertömeg közepébe lőnek. Másokat autókba, buszokba ültetnek s más helyre viszik őket. Nadia is így került el az otthonából. Az Iszlám Állam katonái egy bázisra viszik, ahol már több lány várakozik. Némelyek biztosak a legrosszabb dolgokban, míg mások reménykednek abban, hogy ez az egész csak egy szörnyű álom, ami soha nem tér vissza.
De ez nem álom!
Szexrabszolgaként hurcolták el őket otthonaikból, nem törődve azzal a rommal, amit a lányokban hagytak. Gúnyos mosollyal az arcukon adják el őket a befolyásos, s a nem befolyásos embereknek egyaránt. Megfosztják őket szüzességüktől, s többször megerőszakolják, megverik, kínozzák őket.
Örömüket lelik abban, hogy fájdalmat okozzanak nekik. Szabijjává teszik ezeket a nőket, kislányokat. Elrabolva tőlük a jövőjüket, a lehetőséget számukra egy igazi családról. Tönkretéve az aktuális életüket, a családjukat és a barátaikat.

,, (..) Amikor elvittük a tyúkot és a csibéket, azt üzentük, hogy el fogjuk vinni a nőket és a gyerekeket. Amikor elvittük a kost, az olyan volt, mintha a törzsi vezetőiteket vinnénk el, és amikor megöltük a kost, az azt jelentette, hogy meg akarjuk ölni a vezetőket. A fiatal bárány pedig nem volt más, mint a lányaitok.”

Az utolsó lány-ban elmeséli nekünk Nadia, hogy honnan hova került és milyen férfiak érintették meg őt. Hogy milyen érzés volt számára, mikor megrontották. Milyen gondolatok kavarogtak benne, s mennyire érezte azt, hogy inkább a halált választaná.
Hogy milyen érzés volt, amikor elsőként el akart szökni, s mekkora árat fizetett ezért. Hogy mi zajlott le benne, amikor fellibbent a fátyol előtte a második szökés megkísérlésére, vagy amikor sikerült megszöknie.

,, Ha olyan sebhely lenne rajtam, hogy többé se neki, se másnak nem lenne kedve megerőszakolni, úgy viselném, mint valami ékszert.”

Szívszorító, s egyben megrázó történet a nők elleni erőszakról, az emberkereskedelemről. Eme alkotás egy olyan mű, amit a lelkünk nem feltétlenül akar megismerni, ám mindenkinek meg kéne. Kritizáljunk a saját világunkat, a saját országunkat, de azzal nem vagyunk tisztában, hogy van ahol sokkal rosszabb a helyzet. Vajon bennünk milyen érzelmek hömpölyögnének, ha egyik pillanatról a másikra meghódítaná egy ellenséges nép az otthonunkat és elszakítanának mindentől, ami egykoron biztos pontot nyújtott nekünk? Vajon mi hogyan reagálnánk, ha szétválasztanának a családunktól és olyan viselkedést kellene tanúsítanunk, amik nem mi vagyunk? Ha testi vágyak kielégítésére kényszerítenének? Ha szinte börtönbe lennénk zárva egy minket megrontó, bántó ember karjaiban?

,, Sirattam anyámat, akinek a sorsáról még semmit sem tudtam. Sirattam a bátyáimat, azokat is, akiket a halálba hurcoltak, és azokat is, akik életben maradtak, és azzal töltik majd hátralevő életüket, hogy megpróbálják újra összerakni a családot. Sirattam Kathrint, Walá’át és a nővéreimet, akik még fogságban voltak. Sírtam, mert sikerült kiszabadulnom, és úgy éreztem nem érdemlem meg, hogy ilyen szerencsés legyek; de tulajdonképpen abban sem voltam biztos, hogy ez szerencse-e.”

Számomra jelentős állomás volt ez a könyv. Az elején úgy érzem igyekeztem érzelmileg elhatárolódni tőle, ám közben jött az a pont, ahol már nem bírtam és szinte karnyújtásnyira tapasztaltam a Nadia által leírt és átért szörnyűségeket. Szinte éreztem a bőrömön a férfi leheletét a megrontásakor, vagy a tömegerőszak során az őrökből előtörő hangokat, az izzadságukat.
Véleményem szerint Az utolsó lány több borzalmat és tragikus cselekményt rejt magában, mint a durvább műfajba tartozó könyvek. Ebben az esetben egy hús-vér ember igaz, átélt megrendítő perceit és napjait premierplánban olvashatjuk.
Nem sírtam, azonban a lelkemben végbement egyfajta folyamat. Egy folyamat abban az irányban, hogy én miért siránkozok az életemben? Igen, számtalan negatív és fájdalmas pillanat bekövetkezett már. Ám én a családommal vagyok, én nem börtönben élek, nem kell olyat tennem, ami a testemet és a lelkemet is mérgezi.

Ha mondhatom ezt, akkor azt megjegyezném, hogy számomra Nadia Murad azért maradandó példa, mert amikor testileg és lelkileg szilánkokra taposták, akkor sem adta fel. Porból építette újra az életét és összekaparta magát a lehetetlenből.
Borzadály az, amiket átélt. Ennek ellenére segít azokon, akik ugyanúgy nemi erőszak vagy népirtás áldozatai. S úgy vélem, hogy minden egyes alkalommal, amikor segítő kezet nyújt valakinek, akkor újraéli azt, ami vele is történt.
Erőt merít a saját tragédiájából, amit aztán mások megsegítésére használ fel.

,, Valahányszor az ember újra elmondja a történetét, újra át is éli. Amikor az ellenőrző pontról beszélek, ahol többen is megerőszakoltak, vagy arról milyen volt Haddzsi Szalmán ostorcsapásait érezni a takaró alatt, vagy a sötétedő moszuli égről, amely alatt segítséget keresve bolyongtam, visszatérnek azok a pillanatok és velük együtt a rettegés is.”

Ajánlom a könyvet mindenkinek! Ebben az esetben nincs csak ez vagy csak az, ugyanis ez egy olyan történet, amit mindenkinek meg kell ismernie! Nadia Murad hangját hallania kell mindenkinek, mert igen is van kiút mindenből és nincs lehetetlen!

,, Tévedtek, akik azt hitték, hogy el tudják hallgattatni a kegyetlenkedéseikkel. Nadia Murad szelleme nem tört meg, és hangja nem fog elnémulni. Sőt, ezzel a könyvvel most erősebb lett, mint valaha.”

Fülszöveg:

Nadia Murad Irakban egy jazídi közösségben nőtt fel, és arról ábrándozott, hogy egy napon szépségszalont nyit. 2014 augusztusában ennek az álomnak az Iszlám Állam katonái vetettek véget: a falu lakóit lemészárolták, a fiatal lányokat pedig – köztük a 21 éves Nadiát – elhurcolták szexrabszolgának. A lebilincselő memoár amellett, hogy bemutatja, kik is a jazídik, és hogyan váltak a radikális iszlám céltáblájává, megrázó képet fest az erőszak pszichológiájáról, és elmeséli Nadia ellenállásának, valamint szökésének történetét. Az Iszlám Állam ugyan megkínozta és rabszolgaságba taszította őt, megtörni és elhallgattatni azonban nem tudták. Nadia Murad nem némult el, sőt a hangja erősebbé vált és messzebbre hallatszik, mint valaha.

(Libri, 408 oldal, 2018)