Heather

Mindenre fény derül?

 „Az igazság... sokszor titokban marad... De az igazságtalanság... mindig kiderül... A többit majd odafenn... zárt tárgyaláson.” (Rejtő Jenő)

Will tényleges tárgyalásának első napjára kimerültem. A szívem a fülemben lüktetett, elnyomva az ügyvédek és az ügyészek zaját, akik a folyosón sürögve végezték egy átlagos nap szokásos munkáját. Csakhogy ez a nap nekem nem egy átlagos nap volt. Az életem függött tőle. Tele voltam feszültséggel, reménykedéssel, de főleg idegességgel. Az a sok áldozat és szenvedés nem lehetett hiábavaló. Az eddigi karrierem tele volt nehéz döntésekkel, de most várt rám a legnagyobb kihívás.

A tárgyalóterem felé haladtam, a lépteim életemben először bizonytalanok voltak, kinyújtott karral támaszkodtam a falnak, mintha segítség kellene a súlyom megtartásához. Rosszullét. Hányinger. Istenem, csak ne most!

Mindig is egyfajta bizsergés előzte meg a tárgyalásokat, de most elfogott egy mélyen a gyomoromba hatoló feszültség. Annyi minden forgott kockán. Az élete, az életem, és a gyerekünk jövője. Összeszorult a szívem attól a ténytől, hogy tizenkét vadidegen ítélkezik majd az élete és munkája felett. A pályám során sem sikerült még ehhez igazán hozzászoknom. Mi van, ha tévednek? Mindannyian csupán esendő emberek, akik tévedhetnek, és most hatalmukban áll dönteni élet és halál felett. Gyűlöltem a kételyeimet, de mióta a csatákat vívtam a bíróság épületében, most először éreztem, hogy én vagyok a gyengébb fél. Will-lel magunkra maradtunk. Nem maradt semmi más, csak a leláncolt gondolat a fejemben, amitől képtelen voltam szabadulni: a vereség lehetősége.

Még mindig az oszlopnak támasztottam a tenyerem. Igyekeztem mélyeket lélegezni, erőt gyűjteni. Ekkor megéreztem magamon valaki kezét. Felemeltem a fejem és felnéztem.

– Teljesen ki vagy merülve – vont a mellkasára Will. – Pihenned kellene. Miért nem bízod ezt most Valerie-re? Ügyes ő is.

– A te tárgyalásod egyetlen pillanatát sem fogom kihagyni – húztam ki magam. – Nem akarok később azon rágódni, hogy vajon mindent megtettem-e – vettem erőt magamon.

– Féltelek – nézett rám aggodalmas tekintettel.

Meg kellett hagyni, Joyce okosan mozgatta a bábjait. Egyszerre kétfelé összpontosítani százszázalékosan még nekem sem ment, és ő tisztában volt ezzel. Azzal, hogy Lee védelmét rám kényszerítették, elérték, amit akartak.

– Semmi bajom – bólintottam és elindultam befelé.

Elfoglaltam a helyem, majd arra lettem figyelmes, hogy mögöttünk a padokban emberek gyülekeznek. Összeszűkült szemmel néztem körül.

– Mi a fene történik? – gondolkodtam hangosan. A tárgyalások, habár nyíltak, soha sincsennek ennyien. Valerie-t pillantottam meg, ahogy sietősen felém közeleg.

– Heather! Ezt látnod kell! – nyújtotta át az aznapi újságot.

Miután átfutottam, döbbenten pillantottam rá. Az újság alaposan kivesézte a történetet. Zaklatottan olvastam a Willről készült két teljes oldalt kitöltő rágalmat. Pulitzer-díjra pályázhatott a cikkírója, amilyen aprólékosan tudósított az életének fontosabb állomásairól. Egy zsaru, akit gyermekkorában bántalmaztak, és most ő teszi ugyanezt a családjával. Veri a menyasszonyát. Tökéletes sztori. A médiát ritkán sikerül megvezetni ilyen ügyekben, de most mégsem lehetett kétség afelől, hogy Joyce mindenkit átvágott a palánkon. A cikk írója mindent elkövetett, hogy botrányt keltsen és besöpörjön minden érdemet.

– Baj van? – kereste a tekintetem Will.

– Joyce minden módszert bevet, hogy elásson téged – dobtam elé az újságot. Will is átfutotta az irományt, aztán gondterhelten meredt maga elé. – Ne aggódj! – szorítottam meg a vállát. – Ilyen könnyen nem adjuk fel! Nyílt háborút akar? Hát megkapja – néztem rá elszántan.

A törvényszolga belépett a terembe.

– Kérem, álljanak fel! – utasított minket.

A tömeg csendes susogással egyszerre felállt.

– Az Egyesült Államok Illinois Északi Kerületi Bíróság ülése következik. Az ülésen Ellen Fullbright bírónő elnököl.

Megkezdődött hát. Életem legkeményebb harca vár rám. A törvényszolga befejezte a mondadóját, a pulpitus mögötti ajtó hangos kattanással kinyílt.