Soltész Gábor: Budapest, I hate you

 screenshot_20200204_104509.jpg

Az írótól ez a harmadik könyv, amit kezeimbe veszek. Úgy érzem, hogy minden egyes alkotásában megismerhettem egy újabb oldalát, egy újabb darabot a gondolataiból. A mű olvasása közben egyfajta igazságérzet szállt meg, hiszen Soltész Gábor olyan világba kalauzol minket, melyben igazából élünk és melyek ott zajlanak le az orrunk előtt. Tanúi lehetünk több nézőpontból egy tragédia következményének, hiszen Gábor előző könyve az egyik szereplő halálával, újjászületésével végződik. De hogyan viselik eme tragédiát a szerettei, a barátai? Erre a kérdésre kapjuk meg a választ, hiszen egy sikeres, ám kissé romlott lelkű férfi halálhírének feldolgozásán vezet minket a novella. 

A férfi szülei sosem voltak igazán ott a gyerekeiknek. Sem fiatalkorukban, sem felnőttkorukban. Csak a pénz, csak a hatalom számított. Olyan elvárásokat állítottak fel velük szemben, melyek csak ez a két tényező körül forogtak. Szerezzenek diplomát, rangos munkahelyet és gazdag gyerekekkel álljanak csak közvetlen kapcsolatban. Mit tesznek, ha nem így történik? Kitagadják őket, nem nyújtanak segítőkezet szükség esetén.

A fiúk halála eljuttatta őket arra a pontra, hogy megbánják tetteiket és felismerjék, hogy rosszul cselekedtek. Valamilyen módon ők is felelősek a férfi haláláért. A lányuk esetében nem akarnak ugyanígy járni, hogy ne tudják elmondani mennyire szeretik, hogy ne tudják elmondani büszkék rá és ne tudjanak bocsánatot kérni a hibáikért. Meg akarnak változni, azonban a nagy kérdés, hogy Zita megbocsát-e nekik?

Zita nehezen viseli testvére halálát. Gyermekkorában édesanyja helyett édesanyja volt. Az a kapocs, ami összekötötte kettejüket szinte megfogalmazhatatlan. Az igazi testvéri kötődést nem lehet csak úgy elengedni és hagyni tovaszállni. A szerencsétlenség óriási fájdalommal járt a nő számára, mivel elvesztette a másik felét. 

Megismerhetjük a gondolatait azokból a helyzetekben, mikor úgy érezte nincs tovább és csak a reménytelenség vár rá. A kisfia az egyetlen ajándék az életében, ő az aki életben tartja nap mint nap.

Krisztinában, a feleségben kétes érzelmek kavarognak. Gyermeket vár Dávidtól, ám nem osztotta meg vele halála előtt, mert fontosabbnak tartotta azt, hogy eme apró lény kilétének felismerése nélkül is visszahódítsa férjét. Nem akarta, hogy késztetésből, esetleg kötelességből maradjon vele. Haragszik önmagára, mert nem mondta el az élete nagy szerelmének, hogy a szíve alatt hordja közös életük legnagyobb kincsét.

Tudta, hogy a férfi megcsalja, de az ezzel kapcsolatos érzelmeket magába fojtotta. Hogyan fogja felnevelni a gyermekét? Túl fog lendülni ezen a traumán valaha?

Angelika, a szerető felismeri a szerelmet önmagában. Ezt soha sem akarta. Élete első szerelme meghalt mielőtt elmondhatta volna érzéseit. Hogyan fog túllépni mindezen? Milyen megoldást fog találni?

Zénó a férfi legjobb barátja már gyermekkoruktól fogva. Mindig is nőcsábásznak tartotta magát, míg meg nem ismerte azt a lányt. Ámbár kiderül róla, hogy csak a pénzére hajt. Óriási csalódás éri, összeomlik a világ körülötte. Elvesztette a két legfontosabb embert az életében. Börtönbe akar vonulni, meg akarja vonni a szabadságot önmagától. Hogyan fogja feldolgozni a gyászt?

Mónika gondolatait is megismerhetjük. Dávid valamikor fiatalkorában egy dominához fordult. Azt akarta, hogy uralkodjanak felette. Most a hölgy megfogalmazza mindazt, hogy hogyan emlékszik a férfire és hogyan búcsúzik tőle.

Lélektani alkotás, melytől túlcsordulsz. Magával ragad, elgondolkodtat, ámulatba ejt. Felnyitja a szemünket és belénk markol, aztán nem ereszt el. Mi is átértékeljük az oldalak lapozása közben önmagunkat, az életünket. Én szinte teljesen belelovaltam magam az összes szereplő karakterébe és átéreztem a fájdalmukat, a gyűlöletüket, a kilátástalanságukat. 

Személyes tapasztalatom van már a gyász megemésztésében, de talán most megismerhettem a novella által többfélét ebből is. Van aki saját magát hibáztatja, van aki magába fordul, mindenki másként dolgozza fel. Úgy vélem nem szabad az embernek ebbe az állapotába beleavatkozni, mert mindenki saját maga tudja, hogy hogyan és miként képes a történteket elfogadni. Persze kizárólag csak normális és egészséges keretek között! 

Nem csak ezeket ismerhettük meg, de azt is, hogy az embert egy baleset mennyire meg tudja változtatni. A szörnyűség bekövetkeztével átértékeljük az életünket, óvatosabbak és empatikusabbak leszünk másokkal szemben. Szomorú volt számomra olvasni, hogy a szülők csak ezután látták be a hibáikat és ez kellett ahhoz, hogy átgondolják hol rontották el a dolgokat.

Köszönöm Soltész Gábornak, hogy megismerhettem az általa kreált karakterek életét! Kivetíthettem a saját életemre, talán kissé empatikusabbá is váltam. Olyan élményt adott, mely belém égett és bennem is marad mindvégig!

picsart_02-03-06_36_00.jpg
Fülszöveg:
Szerettem volna még utoljára érezni a szabadság érzését. A város zajait, az utcák változatosságát, a friss szellőt, ami mentes minden álnokságtól, csak egyszerűen megsimogatja az arcomat, és amilyen kéretlenül érkezik, olyan búcsú nélkül tovább is száll egy másik arcot keresve. A napfény erejét érezni a homlokomon, cirógatja és egyben égeti a bőrömet. Sétálni és önfeledten kiélvezni a pillanatot, amiben benne van az élet és az elmúlás is egyben.
(Magánkiadás, 2020)