Nemsokára megnyílik az Imádom a Könyveket könyvtára a bloggerek számára! 

A könyvre már megjelenés előtt felfigyeltem: nem csak a borítója, de a fülszövege is rögtön megragadott. A mű egy olyan globális probléma köré épül, amely a mai világban rendkívül gyakran előfordul. 
Vajon egy szülő hogyan dolgozhatja fel a gyermeke elvesztését? Mennyire fogja magát hibáztatni azért, amiért nem volt ott, mikor a tragédia megtörtént? Hogyan vészeljük át ezt az időszakot, ha már lassan összeroppanunk a vállunkra nehezedő súly miatt? Számítanak még a ,,mi lett volna ha..” mondatok? Az lenne a legjobb megoldás, ha az elvesztett gyermekünk után mennénk, hogy legalább ott vigyázhassunk rá? 
Ezekre az érzelmileg megterhelő kérdésekre kapunk választ a történetben.

,, Már tudom, hogy mennyire borzalmas, amikor tétlenül állsz, és nem tehetsz semmit, hogy megmentsd azt, akit szeretsz. Hogy vadidegenekben kell megbíznod, akik isten tudja, mennyire lelkiismeretesen próbálják megmenteni azt, akiért te a saját életed is odaadnád.”

VAN, ​AMIT SOSEM LEHET TELJESEN ELENGEDNI 

Mit tennél, ha megtudnád, hogy lehet, soha többé nem láthatod a gyermeked? Mit tennél, ha úgy éreznéd, minden a te hibád, és esélyed sincs helyrehozni azt, amit elrontottál? 

A huszonnyolc éves Jamie Evans kislánya teljesen váratlanul eltűnik. A férfinak Houstonba visszatérve nemcsak a saját lelkiismeretével, de múltjának fájdalmas emlékképeivel is újra szembe kell néznie. A ténnyel, hogy lehet, esélye sincs elbúcsúzni a négy éves kislányától. Elmondani neki, hogy mindennél jobban szerette, még ha nem is volt mindig mellette. 

Vajon hogyan képes a fiatal férfi mindezzel megbirkózni? Van rá bármi esély, hogy megbocsájt saját magának a talán el sem követett bűneiért? Vajon léteznek olyan helyrehozhatatlan hibák, amik mégiscsak kijavíthatóak? 

Francesca H. Nielk másodikként megjelenő regényében is bemutatja, hogy nincs az a reménytelen élethelyzet, amiből ne lenne kiút. Hogy olykor a legszörnyűbb dolgok is okkal történnek, ha el is veszítünk valamit, akkor is kapunk valami mást cserébe. Valamit, ami talán begyógyíthatja a gyógyíthatatlannak látszó sebeket.

A könyv csillagozása molyon szerintem nem olyan rossz, viszont nem is tör a csúcsra. Ezért kissé felemás érzésekkel vettem kezembe, ám ahogy a lapok rengetegébe süllyedtem a negatív érzet hamar tovaszállt.
Az írónő egy olyan témát feszeget, amiről rossz érzés olvasni, mégis rengeteg dologgal kapcsolatban felnyitja a szemünket. Olyan dolgokkal, amelyek azelőtt talán meg sem fordultak a fejünkben.

Maga a történet sokkal inkább érzelmi alapon ejti rabul az olvasót, mintsem cselekmény alapján. Hiszen egyrészt megismerhetjük azt, hogy Jamie és Amberly kapcsolata milyen volt, és milyenné vált később. Hogy milyen tettek és emberi akaratok akadályozták meg a boldogságukat. Egyszóval nem csupán a jelenükbe, de kicsit a múltjukba is beleláthatunk.
Másrészt minden szülőnek borzalmasó érzés lehet elveszíteni a gyermekét. Jamie beengedett minket egy olyan világba, ahol a lelke legsötétebb bugyraiba is beleláthattunk. Minden egyes apró összeomlása számunkra is egy törés volt olvasás közben.

,, - Az azt jelenti, hogy lezárjuk…
- Jamie…
- Mintha egyszerűen feladnánk az egészet – folytak le ismét a könnyei, miközben letargikusan a fejét csóválta. – Mintha azt mondanánk neki, hogy lemondunk róla… hogy már nem kell többé nekünk…”

Kedvenc részt nem igazán tudnék kiemelni a műből, az én figyelmemet végig fenntartotta.
A szereplők jól meg voltak formázva, teljesen hitelesen lettek megalkotva.

Miután a Sose engedj el! végére értem egy kicsit üresnek éreztem magamat. Semmilyen régebbi emléket nem hozott fel bennem, de elgondolkodtatott azon, hogy én hogyan élném át mindezt ellenkező esetben, illetve hogyan tudnám mindezt elfogadni. Vajon magamat hibáztatnám, meg tudnék egyáltalán bocsátani? Hogyan tudnám ezzel a szörnyűséggel összeegyeztetni a jövőmet? Sikerülne kompenzálni a múltban elkövetett hibáimat, és helyes vágányra terelnem mindazt, ami valaha elromlott?

,, Tartson is bármeddig a szánalmas, nyomorult kis élete, addig örökre vele lesz. Sosem felejti el. Sosem engedi el…”

Miközben külső szemlélőként részt vettem a történetben, furcsa érzések keringtek bennem. Mintha én is elvesztettem volna valakit, nekem is meg kellene küzdenem a gyásszal és a kilátástalansággal. A saját bőrömön tapasztaltam a szenvedést, a hiányt és a fájdalmat.
Talán pont az érzelmi vihar és a komoly, velős téma miatt ajánlanám az olvasóknak. Mert igazából én ezt a művet nem is tudnám zsánerhez csatolni, talán a lélektani dráma lenne rá a legjellemzőbb. 
Hiszen izgulunk, félünk, összetörünk, de legfőképpen átérezzük a tetteket és azok súlyát a könyvben.

,, Hogy képes ekkora gyűlöletet érezni a férfi iránt, akit olyan nagyon szeretett? Akit még most is pontosan annyira szeret, mint a legeslegelső percben. Bár azt mondják, a gyűlölet, és a szeretet forrása egy és ugyanaz, mégis különös volt ennyire két szélsőséges érzelmet egyszerre megtapasztalnia. Mintha tényleg az érzelmei csatároztak volna.”

(360 oldal, 2017)

Itt rendelhetsz saját példányt: https://francescahnielk.com/rendeles/