Mivel a Rongybabát több, mint két éve olvastam, volt bennem némi félelem a második résszel kapcsolatban a hiányos emlékeim miatt. Azonban a Hóhérban sok visszautalással találkoztam, aminek a segítségével újra fel tudtam eleveníteni azokat. Viszont mindenképpen javaslom, hogy a Rongybabával kezdjétek az olvasást, mert amíg a Hóhérban történtek egy különálló eseményt ölelnek fel, addig a legtöbb szereplő ugyanaz és a közöttük lévő kapocs csak akkor lesz egyértelmű, ha az első résszel kezdetek.

Különös viszony alakult ki köztünk a könyvvel. Vártam, hogy az első rész fog folytatódni, tehát Wolf újra színre lép, és a már börtönben lévő Rongybabás gyilkos is erős szerepet kap majd. Ez sajnos nem történt meg, viszont most megkaptuk főszereplőnek Emily Baxter nyomozót, aki ezelőtt leginkább a „háttérben” vett részt a munkálatokban.

E. K. Blair regényét már volt szerencsém olvasni egy alkalommal, ennek ellenére mindenképp szerettem volna egy saját példányt a polcomra belőle. S miután be is szereztem, nem kellett noszogatni, hogy a kezembe vegyem.

Nos, most nem csak Istennek lenne szüksége egy pszichológusra, hanem nekem is. Egy olyanra, mint Dr. Jakob Jakobi mindenképpen, sőt egy olyan orvosra is, mint Dr. Kessels, bár nem biztos, hogy én nyugodtan és mosolyogva hagynám, hogy bevegyék a gyógyszereim.
Hans Rath nevével Az ördög is csak ember című könyvénél találkoztam először, mert ki más is lehetne olyan bugyuta, mint én, hogy a második résszel kezdjek el egy sorozatot. Bár, be kell vallanom, cseppet sem bánom, hogy így alakult, mert annak ellenére, hogy a „Kell egy pszichológus, mondta Isten” nagyon tetszett, a második része egy fokkal jobban elnyerte a tetszésem.
Egyébként eszement jól kitalálja ezeket a címeket: Kell egy pszichológus, mondta Isten… most őszintén, ki az, aki nem kíváncsi arra, hogy Istennek miért van szüksége egy pszichológusra? Én az voltam. Jól tettem!

Mindig nehéz olyan könyvről ajánlót írni, ami megtörtént eseményeket dolgoz fel, főleg, ha egy gyermek szemén át nézzük ezt a kegyetlen világot. A Lehetetlen valóra vált című művet úgy olvasni, hogy az ember ne morzsoljon el közben néhány könnycseppet szinte lehetetlen. Fájdalom, veszteség, kétségbeesés, kilátástalanság, mégis mindezek mellé beköltözik a remény. Ez az öt ismertetőjegy az, amely leginkább jellemzi a regényt, és ezzel nekünk olvasóknak számolnunk kell.

Már több értékelésemben kifejtettem azt, hogy Anne L. Green könyvei mennyire a szívemhez nőttek, ahogy azt is, hogy mennyire csodálom az írónőt, amiért folyton ennyire ’tökéletes’ könyveket ad ki a kezei közül. Ezért úgy döntöttem, hogy ebben az ajánlómban ezt a részt kihagyom. Azonban megpróbálom megfogalmazni, csak erre a történetre kivetítve, a belőlem kiváltott érzelmeket, a gondolataimat és mindazt, amit az Eltitkolt múlt során átéltem.