Ez volt a második könyv amit Cobentől olvastam és ismét nem csalódtam abban, amit kaptam. Velejéig magával ragadott és nem eresztett, minden más háttérbe szorult, amíg a végére nem értem és nem lettem tisztában azzal, hogy mi is történt és hogyan. ,, Nekem végem. Ami megmaradt belőlem, ami jó valaha volt bennem, az mostanra eltűnt. Ezt teszi a bosszú az emberrel. Elpusztítja a lelket. Soha nem lett volna szabad kinyitnom azt az ajtót.”
Nem egy mindennapi könyvet tarthattam a kezemben. Ez a történet megrázó és megindító volt egyszerre. Lelkileg teljesen megviselt, mégis azt kell írnom, hogy ezt a könyvet mindenkinek el kell olvasnia. Döbbenetes milyen érzelmeket volt képes kiváltani belőlem, és elgondolkodtatni, hogy ezekben a helyzetekben én mit tettem volna? Hogyan cselekednék? Megmutatja, hogy az anyai szeretet milyen erős, hogy egy anya mi mindent képes megtenni, előtérbe helyezni a gyermekeit, és nem nézni önmagát, vagy másokat.
Ilyen komplex, és számomra tökéletesen megírt regényt ritkán olvasok. Ha akarnék akkor sem tudnék hibát találni benne. Részletesen vázolja a szereplők legmélyebb félelmeit, mégsem szájbarágósan. A feszültséget folyamatosan egy szintben tartva adagolja, nem hagyja ellaposodni, vagy unalmassá válni a történetet. És mindemellett egy olyan betegséget mutat be, amit sokan nem ismernek, és elképzelésük sincs, hogyan lehet ezzel megküzdeni, vagy ezzel együtt élni a családtagoknak. A könyv olvasása alatt, én is megnéztem ezt a betegséget, és egyszerűen elképzelésem sincs, hogy ez milyen nehéz, mind a betegnek, mind a családtagoknak.
A fülszöveg nem árult el sok mindent a könyvvel kapcsolatban, így félig úgy éreztem, hogy egy kissé titokzatos könyvet fogok olvasni. Ehhez az elmélethez csatlakozott az is, hogy a borító kissé naplószerű. A titok, vagy inkább titkok, amiket a könyv tartalmaz a kezembe kerültek és megmagyarázhatatlan érzés kerít hatalmába még most is. ,, Nincs menekvés. Fel kell állnod és akármennyire is fáj, tovább kell menned. A sok érzelem helyét átveszi valami más. Valami, ami kevésbé megfogható. Valami, amitől már sosem leszel ugyanaz az ember többé. Az üresség.”
Mostanában valamiért úgy kezdek el regényeket olvasni, hogy az utolsó kötettel kezdem. Így történt most M.J. Arlidge Bújócska című könyvével is. Félve indultam neki, nem voltam teljesen biztos abban, hogy élvezetes lesz az előzmények hiánya miatt, de szerencsére nem volt probléma.
Érdekes volt egy olyan sztorit nyomon követni, ahol egy nyomozó börtönbe kerül, ráadásul olyanok közé, akiket ő maga küldött a hűvösre. Sejthető volt, hogy nem fogják puszipajtásként üdvözölni, de azért az ilyen jellegű kegyetlenkedésekre nem számítottam.
Számomra már a borítója figyelemfelkeltő volt és azt sugallta, hogy ebbe muszáj belekukkantanom. Bár a címe is tetszik nekem, hiszen egy tök általános, mégis annyira sok mindent jelentő szó: Töredék. Már ekkor gondoltam arra, hogy valami olyasmit tartalmazhat, ami tele van emóciókkal és olvasás közben egy egész hangulathullám végig megy rajtam. ,, Erő. Három betű. Olyan dolog, mi bármit legyűr. Felállni a padlóról, nem sírni, Mindent mi fáj, kinyírni.”