Mindig is a romantika zsáner kedvelőjének tartottam magam, ezért örömmel vetettem bele magam Jud Meyrin regényébe – annak ellenére – hogy tudtam –, ebben a könyvben nemcsak a szerelmi műfaj játszik szerepet, hanem mellette a kaland és a krimi is előkerül. Azonban (szerencsére) a regényben főként a romantikus szál a mérvadóbb, így pár nap alatt a mű végére is értem.

Általában a kedvemtől függően választok az aktuális olvasmányaim közül egyet – amit épp olvasni kezdek. Úgy vélem, hogy A múlt bűnei című történet a lehető legjobb pillanatban talált meg, mert a lelkemnek most épp erre volt szüksége. Egy regényre, ami nem a nehezebb témájú könyvek közé tartozik – hanem a romantikus krimi elemeivel tökéletes egyveleget alkot. Egy regényre, ami hol megsimogatta a lelkem, hol megszorongatta. Egy regényre, ami megszólított és nem eresztett, egészen a végéig.

Tudjátok mindig is az a típusú ember voltam, aki szeretett új dolgokat bevállalni – még ha egy kisebb félelemérzettel is. Hiszek abban, hogy igenis a lelkemnek szüksége van arra, hogy elhagyjam a komfortzónám – az olvasás terén is -, így került kezembe Az utolsó emberig című regény.

A régi világ beteg. Gyógyíthatatlanul. Olyan fekélyek fertőzték meg, mint az erővel meghúzott határok, a háborús sérelmek, a megerőszakolt népek. Túl sok a seb. A legtöbb ember nem tud testet cserélni, de egy faj.. esetleg. 

Anne L. Green minden egyes alkalommal meglepetést okoz, mert olyan stílussal és olyan történetvezetéssel várja a könyveiben az olvasót, ami már a védjegyévé vált. Mert az írónő jött, összezavart és izgatottá tett, majd az igazi csavart ezután dobta elénk – mint éhes kutya elé a félig lerágott csontot.

Ő az egyik olyan író, akinek a könyveit parányi félelem nélkül veszem a kezembe – a fülszöveg elolvasása nélkül. Mert bízok benne annyira, hogy tudjam, ismét valami újat és frappánsat kapok, akár csak legutóbb.

 Saját indíttatásból, nem feltétlenül kezdtem volna bele ebbe az olvasmányba, mindezt, személyes okokból kifolyólag. Ennek ellenére örülök annak, hogy a kezembe került a mű és lehetőségem volt megismerni. Ezt pedig Barbynak, a Kitablar bloggerének köszönöm, aki meleg szívvel ajánlotta nekem az Elveszett lelkek otthonát, s így ezért az élményért neki lehetek hálás.

Ami elsőként eszembe jut a regény kapcsán: szívet tépő. Több szempontból is reálisnak érzem ezt az érzést, illetve állapotot a könyvet tekintve, mert a fülszöveg alapján pont ilyennek várjuk a történetet. Fájdalmasnak, kegyetlennek és torkot szorongatónak. Azonban olvasás közben rádöbbenünk arra, hogy ebben a műben sokkal több van, és még inkább valódivá válik számunkra ez az érzelem. Miközben az oldalakba mélyedünk, hasogatni fog a szívünk, keserűség, csalódottság fog úrrá lenni rajtunk.

Az írónőtől már volt szerencsém olvasni, azonban míg a Ne csukd le a szemed! egy kezdetleges szárnypróbálgatás volt, addig A félelem két arca egy fiatal, tanulékony író alkotása. S ezt nem negatív értelemben mondom, mert Vámosi Kira első regényében is megleltük a mű szépségét, azonban sokkal kezdetlegesebb volt. Viszont a most megjelenő regény jóval magasabb színvonalat képvisel, több értelemben is.

Kira nem félt a szócsokraiban a szavak sokrétűségét használni, mert sokszor olyan szókombinációkkal találtam magam szembe, amik egyszerűen gyönyörűek voltak. Ezen felül maga a történet, a cselekményszál is jóval kidolgozottabb, átgondoltabb. Ebben a műben az írónő nem tartott attól, hogy megmutassa önmagát, s egy sajátos – önkifejező – stílussal előálljon.