Tudjátok mindig is az a típusú ember voltam, aki szeretett új dolgokat bevállalni – még ha egy kisebb félelemérzettel is. Hiszek abban, hogy igenis a lelkemnek szüksége van arra, hogy elhagyjam a komfortzónám – az olvasás terén is -, így került kezembe Az utolsó emberig című regény.

A régi világ beteg. Gyógyíthatatlanul. Olyan fekélyek fertőzték meg, mint az erővel meghúzott határok, a háborús sérelmek, a megerőszakolt népek. Túl sok a seb. A legtöbb ember nem tud testet cserélni, de egy faj.. esetleg. 

Ahogy az imént is említettem, ez a regény több dologban más, mint amilyen zsánerhez közel állok. Sosem szimpatizáltam a fantasy regényekkel, ugyanígy a történelmibb vonalú művekkel sem. Azonban Benyák Zoltán regénye erőt adott – talán még sem vagyok menthetetlen ennek a műfajnak a terén. Mert ez a könyv a fantasy és a történelem egyvelegét tárja az olvasó elé. Élveztem minden egyes oldalát – mindkét stílus elemei tökéletesen harmonizáltak egymással, kiegészítették egymást. Bevallom, hogy ilyenhez még nem volt szerencsém!

Máskor is olvastam már az Athenaeum kiadótól, azonban az íróhoz még eddig nem volt szerencsém – ezen a regényen kívül. Ezt pedig mérhetetlenül sajnálom. Benyák Zoltán egy kifejező, sajátos és nem utolsó sorban letehetetlen stílust alkotott meg.

(..) az emberiség úgy öregszik, akár egyetlen ember. Elveszti a gyermekkor ártatlanságát, a korral lassan megromlik, egészen addig, míg a mogorva aggastyán már az élet minden ízét szívből gyűlöli. 

Az utolsó emberig külcsíne őszintén mondom, hogy első pillantásra megvett. A borító színei annyira jól kiemelik a könyvet és felkeltik az olvasó figyelmét, hogy az hihetetlen. Ha ez nem lenne elég, a rajta szereplő alakok csak még inkább kihangsúlyozzák mindazt, ami a könyvben vár az emberre.

Nem mellesleg a könyv fülszövege is hatalmas erővel bír, mert olyan megfogalmazást és hangsúlyozást kapott – ami ritka, több szempontból tekintve is. Úgy gondolom, hogy pont ezek a kis ’apróságok’ megalapozhatják a hozzáállásunkat az egész műhöz, mert ha már az első benyomásunk pozitív irányba hajlik, akkor mi is lelkesebben és izgatottan vesszük kezünkbe a könyvet. 

Maga a könyv egy frappáns felépítést és cselekményszálat kapott. Több történetet foglal magába, amikor egyik korból a másikba hívja az olvasót, s kezdeti ellenfeleinket – a jót és a rosszat – szembe állítja egymással. Nos, én most csak a három kedvencemet emelném ki, amelyek igazán helyben hagytak, s elgondolkodtattak a továbbiakról. 

(..) megőrült az egész világ, hogy mindenki gyanús mindenkinek, az emberek közt eddig létező kötél cérnává vékonyodott, és készül végleg elpattanni. Ha elszakad, csak gyanakvó tekintetek, vádaskodások, bizalmatlanság lesz mindannyiunk szemében. Félelem az utcára lépéskor, félelem a sötétben, félelem, amikor cipő koppanását halljuk magunk mögött. 

Az egyik részben egy férfivel ismerkedünk meg, aki két másik társával hajótöröttként kerül, egy elhagyatottnak tűnő, rejtélyekkel teli szigetre. Ahol szinte semmi táplálékuk, kevés vizük van. Olyan körülmények között kell a perceiket eltölteni, ami az olvasó számára is ijesztő. Tekintve arra, hogy egyhamar kiderül, hogy egy embert is elfogyasztottak, s ez csak egy tényező a sok közül. Nem sokkal később felveszi a két túlélőt egy hajó, azonban itt a furcsa és nyomasztó dolgok történnek. Vajon sikerül a főhősnek túlélnie ezt az utat? 

Egy másik részben főszereplőnk nyomozóként tevékenykedik, amelynek rengeteg hátulütőjével és előnyével is megismerkedhetünk. Gyilkosságok történnek a körzetében, mellyel kapcsolatban hamar kiderül, hogy elkövetője, egyfajta sajátos stílussal teszi meg ezeket. Főhősünk biztos abban, hogy ismét ellenségével kell szembe néznie. Azonban most több fordulatot kell leküzdenie ahhoz, hogy győzelmet arathasson. Mi mindenen kell keresztül mennie a nyomozónak ahhoz, hogy megtalálja a gyilkost? 

Különös érzés úgy kinyitni a szemem és a világra jönni, hogy pontosan tudom, miben áll a halál, milyen a saját mocskában fetrengő vénség, micsoda aljasságokra képes az ember egyedül és kollektíven. 

Az utolsó rész tartalmazza a legtöbb csavart, s ez borzolja fel leginkább az olvasó érdeklődését. Ebben a történetben az ellenfelek testvérként születnek újjá, ami teljes káoszba fordul majd. Részben azért mert a két fél már teljesen elfáradt, s lassan már egymás halálát sem kívánják – részben azért, mert már azt sem tudják, hogyan tegyenek a dolog végére pontot. Hiszen annyiszor megölték már a másikat, s mégis mindig újra találkoztak egy másik időben. Hogyan lehetne végleg lezárni ezt az egészet?

Benyák Zoltán sajátossága, hogy az első pár tíz oldalban nem derül fény a történetek közötti kapocsra, a közös vonásokra. Azonban, ahogy haladunk előre, úgy bontakozik ki minden előttünk. A fentebb említett két személy folyamatos küzdelmét láthatjuk, tehát ők az egész regény folyamán állandó szereplőink lesznek. Emellett egy vörös hajú, gyönyörű leányzó is megjelenik szereplőink oldalán, aki szintén minden idősíkban szerepel – olykor különösebb, kevésbé jelentős formában. 

A nők befogadók, ezért csodálatosak. A férfiak kiadnak magukból mindent. A sérelmeiket, a tévelygéseiket spriccelik szét a világban. Ezt örökítik át új generációkra. Ezt a borzalmat a nők fogják fel, és próbálják élhetővé szelídíteni. 

Maga az alapkoncepció bámulatos, egy olyan történetet ismerhettem meg, ami sokrétű, kegyetlenkedéssel teli. Ennek ellenére az olvasót az oldalakhoz szögezi, s a gondolataiba férkőzik a mű végéig. 

Ajánlom azoknak, akik bírják a keményebb dolgokat is leíró, izgalmas könyveket. Mert Az utolsó emberig pontosan ilyen! Észveszejtő, kíméletlen és elgondolkodtató! 

 Félek, mert érzem, hogy nem csak én változtam a korok alatt. Ő is más lett. Félek, mert látom, hogy mennyivel keserűbb és kegyetlenebb lett, mire ez az év elérkezett. És félek, mert tudom, hogy hamarosan elé kell állnom. 

Fülszöveg:

Esküdt ellenségek. Ők ketten. Akiket a halál sem ment meg attól, hogy egymásnak essenek. Minden időkben, újra és újra.

A felfedezések korában, egy rozzant vitorláson hánykolódva az óceánon a régi és az újvilág közt. A nagy francia forradalom utáni évtizedben, de Sade márki meglepetésekkel teli, bizarr kastélyában. A viktoriánus London bűzös sikátoraiban, ahol Hasfelmetsző Jack szedi áldozatait. Háborúkban, végnapokban mindig szembetalálkoznak, és mindhalálig harcolnak önmagukért, a hitükért vagy a szeretett nőért.

Most pedig, végül, itt állnak egymással szemben, és ezúttal mindannyiunk sorsáért kell megküzdeniük.

Benyák Zoltán, aki olykor vérfagyasztóbb, mint Stephen King, máskor merészebben mesél, mint Neil Gaiman, ezúttal a világ legkegyetlenebb küzdelméről ír, amely átível történelmünkön – a régmúltból az elképzelt, távoli jövőbe.

(Athenaeum kiadó, 2018)