Ajánló:

Az írótól minden alkalommal örömmel olvasok, mert tudom, hogy tőle valami különleges történetet kapok, ami a lelkem mélyéig hatol. Most is ugyanez történt velem, bár talán most ez a kis könyv jobban megérintett, mint amit eddig olvashattam tőle. Talán pont azért, mert a történetben átélt dolgok nemrégen egy másik szemszögből velem is megtörténtek. Talán ezért is tudtam annyira együtt érezni és megérteni azt, ami a műben zajlik.

,, Vajon ha előre tudnánk már születésünktől fogva, hogy mikor halunk meg, akkor teljesen más életet és teljesen más szemléletben élnénk? Hiszem, hogy így van. Akkor tudnánk tervezni előre, és tudnánk, hogy nekünk pontosan mennyi időnk van arra, hogy elérjük az álmainkat, a vágyainkat.”

Történetünk főszereplője egy férfi, aki elmeséli nekünk a történetét. A találkozást a feleségével, a házasságkötésüket, a közös utazásaikat, a nehézségeiket. A boldogságot és a szomorúságot.
Megosztja velünk a pillanatot, amikor a felesége megtudta, hogy beteg. Nagyon beteg. Rákos.
Ez volt a pillanat, ami mindent megváltoztatott az életükben, és ami teljesen felforgatta őket lelkileg is.
Egyáltalán egy ember hogyan képes feldolgozni azt, hogy súlyosan beteg és nem biztos, hogy sok ideje van még? Hogyan lehet megérteni és elfogadni azt, hogy el fogjuk veszíteni életünk szerelmét?

A két fiatal véletlenül találkozik, majd nem sokkal később egymásba szeretnek. Nem járnak együtt hosszú ideje, mikor Paolo megkéri Lisa kezét. Lisa szülei nem nézik jó szemmel a kapcsolatukat, de tudják, hogy nem tehetnek semmit, hiszen Lisa a lányuk ezzel a férfivel érzi jól magát, mellette boldog. A házasság után egy hosszabb időnek kell eltelnie ahhoz, hogy elhatározzák, hogy bővíteni szeretnék a családot. Hiába próbálkoznak több alkalommal, mégsem esik a nő teherbe. Orvoshoz is mennek, de egyiküknél sem találnak semmi rendelleneset. Továbbra is próbálkoznak, de végül Lisa úgy dönt, hogy talán egy teljes kivizsgálásra kéne menniük, hogy kiderülhessen mi is a probléma.

,, – Mi a baj, drágám? – kérdezgettem, miközben elvettem a párnát, amit átölelt szorosan.
Megfogtam a kezeit, és elkezdtem a tenyerébe egy kérdőjelet rajzolni. Ha néha rosszkedve volt, vagy éppen összekülönböztünk valamin, akkor mindig a tenyerébe írtam vagy rajzoltam, amitől rögtön jobb kedvre derült. Azonban most nem nevetett. Nem húzta el a kezeit, de a szemei megteltek könnyel, és ahogy rám nézett, a könnyei mint esőcseppek hullottak az arcára. Kihámozta kezeit a kezeim közül, letörölte a könnyektől nedves arcát. Megfogta mindkét kezével az arcomat. Gyengéden, úgy, ahogy csak egy nőtud érinteni. Rám nézett, és remegő hangon azt mondta: – Rákos vagyok.”

Vajon Lisa sejtett valamit, azért vette ezt a vizsgálatot a fejébe? Nem tudni, mindenesetre ez volt az a pillanat, amikor eldőlt Lisa sorsa és kiderül a betegsége. Mikor megtudja, teljesen magába zuhan és fogalma nincs mi lenne a helyes. Kemoterápiára jár, ami szörnyű mellékhatásokkal jár, de reménykedik abban, hogy ez a gyógyulása útja és ez a szenvedés megéri, ha meggyógyul, vagy legalábbis nem szaporodnak a rákos sejtek a szervezetében.
A terápia nem használ, szinte duplázódik a daganatos sejtek száma. Ekkor jut el a tudatába az, hogy itt áll a halál kapujában és egy nap már nem ébred fel többé. Úgy érzi tisztességtelen kiszolgáltatottan meghalnia, hiszen bizonyos idő elteltével másokra lesz utalva és nem fog tudni semmit sem csinálni egyedül.

Véget akar vetni az életének. Több internetes oldalt is felkeres emiatt, amire Paolo véletlenül jön rá. Egyszerűen fel sem tudja fogni azt, hogy miért jár ez a felesége fejében és miért érzi ezt megoldásnak.
Eutanázia. Lisa betegségének, halálának meggyorsítása. Képes rá Paolo, hogy illegálisan de átsegítse feleségét a mennyország kapujába? Orvosként felesküdött arra, hogy mindig a betegeket szolgálja és segít meggyógyulni nekik. Férjként fáj látnia felesége szenvedését. Nem tudja mi a helyes, de döntenie kell. Hogyan fog dönteni?

,, – Sárga a bőröm, nincs hajam, csont és bőr vagyok. Szeretnék úgy benne maradni az emlékeidben, mint az a nő, aki leült melléd a repülőn. Szeretném, hogy ha már meghalok, és tovább élek benned, akkor az jusson eszedbe rólam, hogy mennyire tetszettem neked, és hogy mennyire szerettél és szerettelek. Napról napra rosszabbul vagyok, fájdalmaim vannak, ki vagyok szolgáltatva neked. Tudom, nagyon jól tudom, hogy te az a férfi vagy, aki bármit megtenne a szerelméért, értem. De nem tudok már adni, csak elvenni. És eljutottam oda, hogy már nem akarok élni. Igen. A válaszom az, hogy meg akarok halni!”

Egy olyan történet tanúi lehetünk, amiben láthatunk több szempontból egy rákos családtagot. Több idősíkon játszódik, miközben Paolo a kórházban van fokozatosan emlékszik vissza mindarra, ahogyan a kapcsolatuk kezdődött, és ahogyan folytatódott, egészen a legvégéig. Miért nehéz nekünk embereknek elfogadni, hogy valaki a közelünkben halálos beteg? Miért nem lehet meggyógyítani őket? Hogyan tudjuk elfogadni azt, hogy valami véget ért?  

,, Csend van. Csak az óra kattogása hasít bele a nesztelenségbe. Nincs már szorítás. Nem érzem a nyakamon a lélegzetét. Belekiabálnék a nagy ürességbe, de nem jön ki szó a számból. Tompa vagyok. Fel sem fogom, mi történik, csak sodródom, és azt veszem észre, hogy már az utcán vagyok, és rohanok. Rohanok a feleségem elől, rohanok a múlt elől, rohanok magam elől, az életem elől.”

Személyes tapasztalatból mondhatom, hogy szörnyű dolog, mikor valaki a szeretteink közül beteg lesz. Elfogadjuk, nem akarjuk elhinni, de muszáj megértenünk. Meg kell emésztenünk és elhinnünk azt, hogy egy élet véget fog érni. Valakit elveszítünk, akit nagyon szeretünk.
Úgy érezzük, hogy az élet velünk tol ki. Elvesz tőlünk valakit, akinek az elvesztésére még nem vagyunk készen. Akire szükségünk van, akit nem akarunk elengedni.

Borzalmas az, amikor végig nézzük, ahogy a szerettünket magával ragadja a rák. Tönkreteszi. Először semmi külső nyoma, majd jönnek a tünetek. Kikészíti a szervezetét, a rákos sejtek csak falják az egészségeseket. Áttétek keletkeznek. Nem használ semmilyen terápia. Sugárkezelés, kemoterápia? Felesleges.
Borzalmas látni, ahogy egy szinte egészséges emberből milyen gyorsan lesz cselekvőképtelen, kiszolgáltatott ember. Látni azt, ahogy valaki szeméből eltűnik az a fény, amit annyira szerettünk. Tragédia nemcsak neki, de nekünk is.

,, Vannak olyan pillanatok az életünkben, amikor szeretnénk elmenekülni, amikor szeretnénk azt hinni, hogy a rossz dolgok velünk nem történhetnek meg. Talán egy pillanatra tényleg el is hisszük azt, hogy csak egy rossz álomban vagyunk, ahonnan előbb vagy utóbb fel fogunk ébredni. Aztán amikor elmúlik ez a pillanat, rájövünk arra, hogy a rossz dolgok éppúgy velünk is megtörténnek, ahogy másokkal. Sokan azt mondják, hogy úgy hagyjuk el ezt a földet, ahogy ideérkeztünk: meztelenül és egyedül. De ha ez tényleg így van, akkor vajon hogyan tudjuk értékelni az életünket? Azok határozzák meg, akiket a szeretteinknek választottunk? Vagy az életünket pusztán a teljesítményünk alapján mérik? És ha hibázunk? Vagy sosem szerettünk igazán? Mi lesz akkor? Megfelelhetünk valaha is? Vagy a csendes, magány nélküli élet fog minket az őrületbe kergetni?”

Az eutanázia vajon helyes? Gyilkosság vagy segítségnyújtás? Elvenni valakitől az életet, hogy ne szenvedjen? Nehéz döntés, sokféle vélemény. Vajon, ha nekünk kéne döntenünk hogyan döntenénk?
Személy szerint én nem tudom képes lennék-e erre. Ez lelkileg óriási hatással lehet az emberre, ami talán a föld alá tipor. De talán könnyebb lenne, hiszen tudnánk, hogy tisztességes halállal halt meg és nem szenvedett. Egyszerűen vége lett.

,, Most minden olyan más. A színek elfakultak, az eddig tágas és fénnyel teli lakásunk most komor, és szűknek látszik. Csend van. Olyan, mintha soha nem lakott volna itt senki, mintha egy élettelen házba jöttem volna haza. Nincs harsány nevetés, nincsenek illatok, és nincs senki, aki megkérdezze azt, hogy milyen napod volt. Valami véget ért.”

Köszönöm az írónak az élményt! A mű hangulata szomorú, szinte nemegyszer fakadtam sírva, de mégis annyira magával ragadó. Az érzelmek, minden amit ebben a műben érzünk és kapunk.
Nem könnyű téma, de mégis olvasnunk kell erről. Tudnunk kell erről is.
Talán megírni még nehezebb lehetett, mint nekünk olvasóknak elolvasni. De mégis muszáj! El kell olvasnunk, át kell éreznünk és meg kell értenünk! Elfogadni, elengedni!

,, Elveszettnek érzem magam, és nagyon egyedül. Kint vár az élet, de az az élet már soha nem lesz a régi. A nap, a hold, a szél, a virágok illata már nem lesznek ugyanazok. Minden más lesz, és körül fog ölelni egy érzés. Jobban mondva, az érzésnélküliség. Úgy gondolom, a mai napon ebben a szobában nem egy ember fog meghalni, hanem kettő. Az egyikre vár a végtelenség ott fönn, a másikra pedig egy ki tudja milyen hosszú szenvedésekkel teli élet. De muszáj hinnem benne, hogy találkozok még Lisával valamikor, ott, ahol nincsenek betegségek, ahol nincsen szenvedés. Csak ő lesz, és én leszek. Talán egyszer…”

Fülszöveg: 

Paolo a mű főhőse, elhagyatottan ül egy kórház várótermében. Felesége, Lisa fekszik a közeli kórteremben, aki végső stádiumos rákos. A férfi elkezdi mesélni közös életük történetét. Miközben mesél, elindul hazafelé. Mindenről felesége jut eszébe, és egyre kétségbeesettebb lesz. Elalszik, azonban álmaiban is Lisa elevenedik meg számára. Reggel, mikor felkel, tovább folytatja a történetet, és elindul a kórházba. Ez lesz az utolsó találkozása a feleségével, ugyanis, Lisa azt kéri tőle, hogy hajtson végre rajta eutanáziát. A mű középpontjában Paolo folyamatos gyötrődése áll. Vajon megteheti azt, hogy a 'jó halálba' segítse szeretett feleségét, vagy ez gyilkosság lenne? Pro és kontra hoz fel érveket, de egyszerűen képtelen dönteni. Végül egy öreg hajléktalan ad útmutatást számára, és így sikerül meghoznia a döntést magában. Érzi, és tudja, hogy egy szerelmes férfi, csak egyféleképpen dönthet. 

(Magánkiadás, 134 oldal, 2016)